MAGADRA HAGYTUNK TÉGEDET

Kicsi hugunk te drága!
Magadra hagytunk tégedet.
Míg fényes nappal Rád törtek gyalázva,
S Európa szívéről letéptek rőt kezek.
Keresztútján a művelt világnak
Magadra hagytunk tégedet.
Hogy körűülálltuk fökdre tiport tested,
A hulló jaj és forró vér felett,
Melynek árjával bepermetezted
Ruhánkat, mi csak szónokoltunk és vitatkoztunk,
De senki előre egy lépést se tett,
Csak kezeinket emeltük az égnek,
S magadra hagytunk Tégedet.
Szemünk láttára tapostak a sárba,
Nem távoli őserdők megett,
De Európa szívében, hol drága
Múltunk őre, a Fórum és a Parthenon meredt
A dómokra, mely visszhangként hordta
A vádat, amit Dante emelt érted,
Hogy bölcsesség, jog széthúlt darabokra,
S Beethoven dala kilencszer zokogja:
Az életünk új barbár korba tévedt.
S bár vállainkon húsz évszázad súlya,
Elárúltuk múltunkat és újra
Vak félelembe fúlt a tett,
S magadra hagytunk Tégedet.
Bűvölten néztük mozdulatlan,
Hogy gázol át törvényen az ellen,
S a szörnyetegnek végső pillanatban
Hogy étvágy beteljen,
Áldozatként a szörnyű lakomára
Kis hugunkat dobtuk oda s holnap
Új áldozatra vajon kit sorolnak?
Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot
Kívántad, mint kék magas
Büszke királya, a sas.
És annyi volt hős fiaidnak vétke,
Hogy hitvesüket úgy hívták, "enyém",
Hogy anyjukat úgy hívták, "enyém",
Hogy lányukat is úgy akarták hívni,
S a földbe, melybe búzát s vért vetettek,
"enyémn"-nek hívták a hazát, a történelmet.
Óh Isten, mondd, hát vétek ez?
Ezért tiportak le, s mi szabadok
Magadra hagytunk Tégedet!
Kicsiny hugunk, te drága Magyarország!
A lelkünk mélye és a városok
Jazz-hangos éje, karikás szemű hajnalok
A vádat hordják
Hogy letiportak, s friss véred kiált
A szabad ember olajos öltönyén,
S a vasalt vasárnapi nadrágokon.
Nincs, ki lemossa véredet,
Mit vád-piros ajkakkal égetett
A homlokunkra húszezer halott:
"Világ porondján fényes nappalon
Megint magunkra hagytatok!"
És űldözni fog majd e bűnnek árnya,
A béke szavát elfojtja a jaj,
A szabadság új árulást takar.
S ha ajkunk olykor igazságot hírdet,
Saját vétkünkkel hazudtol meg minket.
Mert lelkük mélyén érzik már a népek,
Hogy bűneiknek súlyos agyaglába
Megindúlt és sár tapad nyomába,
És árulásuk árulásba hal.
És nincs nagy nemzet, míg e bélyeg
Rajtunk ég, és homlokunk az égnek
nem tárhatjuk, hisz láncban a magyar.

Mert Európa szívében előttünk
Fényes nappalon megtörténhetett,
Hogy meggyalázták szép kicsi hugunk,
S magadra hagytunk Tégedet.