A kehely amelyben magyarok vércseppjei szentelik meg az
éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fö-
lött. A hatalmak, melyek a maguk rendszerében élni jónak
és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy
mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk. Ez
a forma nem más és nem is lesz más,mint a társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség formája. Ezt a formát, kormányzás dolgában, egy nemzeti kormány tudná a
nép akaratával megtölteni, a művelődés szellemével pedig
a magyar léleknek azok a mesterei, akik az elmúlt évtized alatt is a nép hűségében éltek...
Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történe-
lemhez fohászkodunk. Fohászkodunk mindnyájan, munkások, parasztok és ifjúság, nemkülönben jövőt álmodó költők, a-
kik mind és mindíg rendületlen hívei vagyunk hazánknak.

Óh, sírj csak magadnak
ember, ki égi szándékú voltál
egykor, s csillag nevetett rád és rózsa
és szabadság, de te önmagadat dobtad oda rabnak
a föld ködjébe, hol sárból rakott oltár
fölött úszott a lelked, vitte az ábrándok hajója,
az álom, mi összetörött mindíg s a káprázat tengerén
elsülyedt: zátony volt ott, hol a vasszínű mennybolt áll
és megsemmisült szivárvány és nem teljesűlt remény.

Óh,sírj csak magadnak,
miként a sárga erdő ősszel,
ha elszáll belőle a sok csicseri madár;
mint kavicsán patak sír, ha vizei elapadnak,
és mint nemzet sír a csatát vesztett hőssel
együtt, ha körűl az égig a romlás füstje száll.
Sírhatsz már, mindegy, ó: embernek hazája
a föld, a temető, mi tele van ismerőssel,
s azok közé hull csak könnyeid violája.