(2. old.)

– Nagyon udvariasan ugyan, de visszautasította az Önnek szánt Csángó-díjat. Miért tette?

– Valóban udvarias hangnemű levelet írtam, ugyanis nem szeretném, ha politikai ügy lenne belőle. Engem nem érdekel, milyen kormány vezeti az országot, számomra az a fontos, hogy szolgálja a magyar ügyet, különösen a határon túli magyarok ügyét. A magyar népi kultúrában nincsenek sem történelmi, sem földrajzi határok, egy és ugyanaz a test vagyunk. Azért utasítottam vissza a kitüntetést, mert az utóbbi időben úgy vettem észre, nincs akarat a határon túli magyarok ügyének az előbbrevitelére. Egyébként én nem pénzért tettem mindazt, amit eddig tettem. Az ötvenes években kezdtem el ezt a munkát, azóta megszakítás nélkül teszem a dolgom. Látogatom a moldvai falvakat, gyűjtöm a szellemi és tárgyi kincseket. Ezért semmi ellenszolgáltatást nem vártam. Sőt, a Ceauşescu-rezsim alatt, ahol lehetett, ott tettek keresztbe. Sok megpróbáltatással járt a munkám, zaklatással, bekísérésekkel, az adatközlőket is megfélemlítették. Egy alkalommal például Szabófalváról érkeztünk Lészpedre Kányádi Sándorral, és a saját házigazdáim nem mertek befogadni, mert nem volt szabad. Elmentünk a rendőrségre, és megkérdeztem, hogy rezervátumban élnek ezek az emberek, nem lehet ide jönni? A válasz az volt: nekik tudni kell, hogy ki jár oda. Azt válaszoltam: itt vagyunk, és vegyék tudomásul, hogy ezután is jönni fogok.

– Véleménye szerint tehát Magyarország nem támogatja megfelelőképpen a határon túli magyarságot?

– Menjünk vissza időben a trianoni paktum utánig. A magyar kormány részéről született egy törvénytervezet, amely szerint az egész évi jövedelem egy százalékát a határon túli magyarok kulturális tevékenységére fordítják. Ebből az egy százalékból mára 0,14 százalék jut a támogatásra. Ez nagyon kevés. Pedig a szórványvidékeken kollégiumokat kellene létesíteni, iskolákat építeni, hiszen kínlódunk. Nagyon nehéz körülmények között tartjuk fenn ezeket a kollégiumokat, biztosítjuk a gyerekek étkeztetését, utaztatását és a szállást. Nem egyszerű dolog 30–40 gyermek számára mindezt biztosítani. Mindehhez járul az orvosi ellátás, a gyógyszer, majdnem ugyanannyiba kerül, mint az ellátás, hiszen a gyerekek legyengült állapotba kerülnek hozzánk, fel kell erősíteni őket vitaminnal és megfelelő táplálékkal.

– Napjainkban sok szó esik a moldvai csángók helyzetéről, úgy tűnik, sok csángószakértő van. Az Ön meglátása szerint hányan foglalkoznak érdemben ezzel a problémával?

– Mostanában mindenki csángó-szakértő lett. De fogalmuk sincs, mi van ezeknek az embereknek a lelkében. A szívük mélyén ők csak magyaroknak tartják magukat, még ott is, ahol nem tudnak magyarul. De sajnos, az iskolarendszer is összeomlott, annak idején 70 magyar iskola volt Csángóföldön. Később megszorítások történtek, egyik napról a másikra minden iskolát megszüntettek. Most ismét próbálkoznak, de véleményem szerint a magyar nyelv oktatását nem csupán fakultatív módon kell végezni. Hivatalosan be kellene vezetni az első osztálytól, meggyőződésem, hogy lesznek, akik beíratják a gyerekeiket.

– Milyen válaszra számít Zoli bácsi?

– Lehet, hogy nem is fognak válaszolni. De nem is várok választ. Én megmondtam a magamét, mindenki gondoljon a dolgok mélyére. Nem kitüntetésekre van szükségünk, hanem ki kellene dolgozni egy jól átgondolt támogatási rendszert.