Sütõ András:
Anyám könnyû álmot igér
(részletek)

BÍZTATÓ

Egy napon így szólt anyám:
-- Írhamál rólunk is valami könyvet.
-- Nocsak! -- néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám- avagy szomorúságos?
-- Igaz legyen -- mondta.
Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem -- a kézmozdulatáról is itélve a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra, amely álmából is gyakorta felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyûlt az idõ; szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát még egyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vigasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyrõl és másról, ami megesett velünk.
-- Ez nekem is gondom -- adtam meg magam.
-- Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz!
A könnyû álmot anyám naphaladáskor az udvaron igérte meg a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros paradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezõségi sajttal vár haza engem; õsszel is vár, s olyankor, ha sírós az idõ, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tõle. Fûzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esõben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó.
Az ígéretre felkaptam a fejem, mintha tündéri szót hallanék. De a szó, mit a mesékben az égi magasság szokott kûldeni, alantról hangzott, majdnem a föld porából; a mályva. porcsfû és törpebürök szintjérõl, ahol anyám rongypokrócon ülve Jóska öcsém ingét foltozgatta. Ölbe emelhetõ kicsínységében most még soványabbnak láttam õt, kis, pihenõ szaladgálásnak a felmelegedett földön. A keszkenõ alól kibuggyanó hajtincsében megszámlálhatatlanok már a fehér szálak; mint a sokat rnosott vászon, a szeme is világosodik. Barna volt, úgy emlékszem, a gesztenye korai változatából.
-- Nézz körül az udvaron, azután a faluban, s szólj rólunk.
Messzire nem kellett néznem: az udvar zsebkendõnyi. Hajdani jobbágyporta. A ház rajta: kis meleg kemence. Nem a népies hangulat kedvéért, hanem annak okából, amit apám lehetõségnek szokott nevezni. A harmincas években ennyire futotta. Öt ablaka van, négy cserép virággal. Ha valamelyiken kikönyökölnék, a muskátlit -- a népdalbelit -- félre kell állítanom.
-- A földre le vele! -- szokta mondani anyám. -- Õ már eleget látott.
A ház mellett van a deszkából tákolt nyári konyha, odébb az istálló, egyetlen tehén szálláshelye. Míg tehenünk volt, mindig megcsodáltam, hogy villás fejét ügyesen félrefordítva minõ találékonysággal igazodik az ajtó méreteihez. Odébb egy koffernyi tyúkketrec s parányi akol a juhok számára.
A ház és az istálló között kifeszített dróton nyargal a kutya. Tízméteres szabadságának határait ki tudja hányadszor veszi már számba. Ahogy a messzeségnek neki--nekílódul, a lánc a levegõbe kapja, torkát fojtogatja. Ettõl köhög, és furcsamód prüszköl, mintha szõrt nyelt volna. Anyám neveti, s rászól:
-- Bolond, repülõ kutya.
A kert végében szunnyad a kút. Egyetlen embernek az arca fér meg a tükrében. A vizet csak lopni lehet tõle. Szinte lábujjhegyen közeledünk hozzá a vederrel, mivelhogy minden erélyesebb mozdulatra felkavarodik, elsötétül, békanyálat bugyborékol. Kegyelmünkbõl került a kutak sorába.
Itt látható továbbá egész sornyi félberekedt próbálkozás. A padlás szájában egy hajdani tajkoló--mûhely szerszámmaradványai: apám iparos korszaka. A kert fejében három rozoga kaptár meg egy kucsma formájú, agyaggal tapasztott méhkas: a méhész korszak. Ezt a foglalatosságot 1927--ben kezdte apám három családdal. Azóta -- negyven év alatt négyre szaporodott az állomány. Az istállóban egy emlékbe költözött tehén tejszaga a harmincas évekbõl; ez a földmûvelõ korszak. A nyári konyha padlásán cséplõgép--alkatrészek: a nagy vállalkozások korszaka. A tornác végében egy széjjelesett kicsi szõlõprés: a szõlõsgazda korszak. Megannyi kudarcos életforma jelei. Rímpróbálkozások egy vershez, amelynek boldogság kívánkozik a végére.
Miközben így nézelõdtem, fokozatosan erósödõ, dallamos zúgás keletkezett a fejem fölött. Apám futólépésben közeledett a kert aljából. Diadalmasan jelentette, hogy rajzanak a méhek. Akkor a harangok is megszólaltak egy ifjú traktorista emlékére; ezzel a halál is megjelent, és anyám gondjai között Gergely öcsém esküvõje. A dombon, az állami gazdaság udvarán, felbõgött a generátor. Asztmásan pöfögött a malom, s a falu kikiáltója új rendeletekkel gyarapított bennünket. Egy román asszony -- a traktoristának valamely hozzátartozója -- sírva botorkált átal a réten. Anyám fölegyenesedett, hosszan és együttérzéssel nézett utána. Az úton három cigány muzsikált, két legény -- a hangot háromfelé tekerve -- keservesen énekelt. A cigányok, fejüket a hegedûre hajtva, fél szemmel az eget kémlelték, mintha éppen annak a méhrajnak muzsikáltak volna, amelyet apám elszalasztott a kaptárból. Nézelõdtem minden irányba. A könnyû álom reményében ott kellett kezdenem az osztozkodást az otthoni gondban, hogy magam is futásnak eredtem a szálló méhraj után.

----

EPILÓGUS

Az esztendõvel együtt könyvemnek is a végére értem. Anyám könnyû álmot ígért hozzá. Nem tudom: kinyújthatom--a kezem a felkínált pohár után. Az a különös érzés szorongat most, hogya hullámok másfelé sodortak, mint amen. re evezõimet irányítottam: ezt várták--a vajon az otthoniak? A gondjukban akartam velük osztozni, de minden jel szerint csak a magamét sikerült velük megosztanom.
Megszaporítottam a terhet a vállukon.
Kétféle módon is: lehetséges, hogyamiben a kényszerû feledés útjára léptek, egy pillanatra visszafogtam õket, s a régi sebeikrõl a kötést leszaggatva, a magaméit bónyáltam be, ami elsõ pillantásra semmiképpen sem méltányos eljárás. Valamiként az is lehetséges, hogy amikor velük együtt énekeltem, csalóka örömöt loptam közéjük. Ha igaz a sejtelmem, miszerint a kölcsönös felvidítás végett énekeltünk, akkor bizonyos, hogy az õ vidámságuk forrása tisztogatásra szorul.
Szorongó érzésemet csak elmélyíti az a tapasztalatom, hogy bár az írás és az ,igazság édestestvérek: gyakran mégis külön utakom tévelyegnek. A kimondott szó s az érvényesített igazság között húzódik az ösvény, amelyon az író babért nem szerezhet.
Nincs hozzá hatalma.
Ezért én most inkább annak örülhetek, aminek az óesz tendõ utolsó napján anyám is: hogy magától gyúlt meg a tûz a fûtõbem. Az este szemünk láttára roskadt hamu alá, s most, hogy odakint majdnem tavaszias szélben táncol a hó, s most váratlanul sírni kezdett. De mindjárt utána eldúdodolt egy egész kis dallamot. Elõször azt gondoltam, hogy a macska tanult meg valahal az éjjel énekelni. Ki tudhatja, mi esik meg egy macskával, miután esténkint -- teljességgel igazságtalanul, mivel nincs megegyezés rá -- kidobják a házból.
Anyám is elsõnek a fûtõ alá vetett ámuló pillantást.
Majd felkapta hirtelen a füles tûzkarikát, olyan arcot öltött, mint aki menten kitér a református hitébõl, csak keresztet vethessen.
-- Égi jel! -- mondta kacagva.
S éppen most, amikor esztendõfordulón mindenki jóra mutató jeleket keres. Éjfélkor kútba, gyûrûbe néznek, az égre néznek, a világ négy sarkára vetik a szemüket. Mikor éjfélire megszólalnak a harangok, s Gergely, az egyetlen vadász, elsüti a puskáját, hogya jelenlétét igazolja, csoportokba verõdnek, felgallyaznak a találgatások csupasz ágaira. Mint az idõváltozás elõszelében borzongó madarak. Mi lesz holnap? A jövõ esztendõben és az utána következõkben. A várakozás érzései pedig kézszorításba, vdám hátveregetésbe szökkennek majd; az egyetlen kívánságba, hogy adassék meg jövõ ilyenkor is elmondanunk a történteket. Addig élünk, amíg módunkban áll visszafelé tekinteni.
Igaz, hogy ebbe a kívánságba a puszta lét van csak belegöngyölve. De ez a legtöbb, amivel túlélhetjük a legkevesebbet is.

Benne van minden lehetõség; csak innen legyünk a kerítésen, amely nagyapámat elválasztja tõlünk. "Aztán majd nekigyûrkölõzünk!"
A fiatalok, egy kancsó meleg bor köré gyülekezve, õsi játékkal leskelõdnek az új esztendõbe; a sûrûfésû szép fogú szeretõt, a gyapjúköteg juhcsordát, a rézpénz nagyobb osztalékot ígér.
Látomásos nap hát ez a mai.
-- Bárcsak velünk maradhatnál, hogy pánkót süssünk -- mondja anyám.
Mintha elõre látta volna, hogy a következõ percben bekopog a néptanács nyargonc-embere a fõvárosba szólító telefonüzenettel.
-- Én ezt már elõre sejtettem! -- néz rám anyám mélységes szemrehányással.
Megíndultságát rejtve, hirtelen elfordul tõlem, s a hamvából kelt fõnix--madarat kezdi növeszteni a leheletével. Száraz gallyat vet oda neki, még beszél is hozzá, hogyhalassza az elmenetelemet. ennyit szól:
-- Szegény tûz, szegény tûz! Egész éjjel kínlódtál a sûrû hamu alatt. Meg is fulladhattál volna. A kéményhuzat is kivihetett volna. Nesze még egy kis ág! Ettõl nagyra nõsz. Ha nem jön ez a reggeli szél, most már hideg lennél. Még jó, hogyezen kacagni lehet. Arany János--í. '.
Én azt kérdem, éjfélkor elmegy--a aranyos vízért, anyám azt válaszolja, hogyelered a könnye. Jön apám is egy demizson borral, úgy hozza, mint egy cigányprímást, s kérdi:
-- Te Berta, hát teveled mi van?
-- Az van, hogy megint elmegy.
-- Ki megy el?
--Tudod: aki mindíg elmegy! -- mutat reám.
-- Ó, hogy az isten áldjameg, te fiam! -- csapja le apám a sapkáját, s a korsót is úgy ülteti le a fenekére, hogy nyekken belé. -- Ez a szilveszter is éppen most jön, amikor te elmész. Nem igazság!
Pedig maradni szerettem volna.

Olyannyira visszaszoktam a parányi világba, mint az akváriumba ültetett hal; kicsi hal, korsónyi víz, nehány csillámló kavics, sziklautánzat, tengerutánzat; fönt valahol kétarasznyira, ahol a nagy égnek kell lennie, sárgán világol az óriási nap: egy mogyorónyi villanykörte. S a mozgás benne néhány szép lendület, szinte óceáni, egészen az üvegfalakig, amelyek, miközben azt mímelik, hogy nincsenek, az akadálytalanság látszatával csábítanak örökös újrakezdésre. Ha megtagadnám is azzal, hogy elmegyek, a lehetetlenséget kísérelném meg, miként a hal sem tudja megfosztani magát attól a kevés víztõl, amely rabsága, de szabadsága és egyben: az élete.
-- Mit hozzak Bukarestbõl? -- kérdem apámat, hogy induljak valamiképpen.
-- Semmit, fiam. Levegõt.
-- Frisset! -- igazodik anyám is a kívánsághoz. Mintha partra jutott volna az iménti szomorúságából; amolyan törött--szárnyú nevetéssel integet utánam. Apám csak ennyit szól:
-- Aztán gyere még . . .