Sinka IstvánHAZUG DEMOKRÁCIÁHOZ
Sarokkő lehettél volna,
nem tört lépcső, nem omladék,
s nem öntené csorbáidba
esőjét most az őszi hét.
Tört lépcső vagy, elvetett kő,
rajtad vonulnak a holtak
át a rémület idején,
s te a holtat is raboltad.
Szétromlott kő, omladék vagy,
romot és penészt virágzol.
Aszott május a mestered,
feldíszít: pirosra mázol.
Olcsó díszbe öltözöl,
rossz a ruha, rossz a festék,
s kilátszanak alóluk a
kifosztott ünnepi esték.
Szegletkő lehettél volna,
korhadt fa vagy s megjelöltek,
s kivágnak, hogy ne tedd többé
boldogtalanná a magyar népet.
***
SÓHAJTÁSA PORBASÚJTOTTAKNAK
Mezőink, boglyáink
elégtek a vészben,
s házunknak fedele
játék csak a szélben.
Görbe hátunk kínja,
vállunknak ereje;
rájuk nehezedik
sarcolóink keze.
Sohase lesznek ők
fiai a napnak,
kis kutyák csak, akik
csontokért ugatnak.
S mi a nap fiai
lenn, a sárban élünk,
s negyvenfokos lázzal
életről beszélünk.
Lelkünk szép pusztája,
hazugoknak gyarmat,
s megöli bimbóit
a fekete harmat.
S ahányszor felnyitjuk
könyörgésre szánkat,
megkötözik bizony
estéli imánkat.
***
