Mégegyszer a nyárról -
SpleenHáttal a víznek
Mélyül a csend
Alig roppan a nád
Amint egy madár megrebben
És felveri az alkony tóparti nádasát –
Valami vizijármű halkan nyikorog az éjben
Puha csobogás nyalja a partot
Lágy gitárfutamot sodor felém a szél
Egy régi emlékről...
Mikor még Te is itt lehettél...
Körülzár és betakar az éj
Égig nőnek az árnyak
Estharmatok fényezik a boka csillagát
Köd lebeg a füzes felett
Fények villannak
Amint fordul az út a dombon át nyugatnak –
Háttal a víznek
Egy nehéz élettel vállamon
A világvégi csillagéjben
A tűnő időt vallatom –
Térdig a ködben
A leeresztő árok árterében gázolok
A patak, mintha a múltba csalogatna
Platon és Szokratész imáját hallgatom
Már alig sejtem mit üzennek a csillagok
Cserben hagy a képzelet
Részeg lelkem meginog
Megmártom magamat az önfeledt létezésben
Az égbolt magasba vonja tekintetem
Örvénylik a milliárdnyi csillag felettem
Kitárom a nyári éj égrenyíló ablakát
Már alig érzem létezésem
Nesztelen suhan lelkem az égen át...
