Az ördögvölgyi erdők alól,
Menyétként, kúszik elénk az ősz –
lecsupaszitja lombját az ág,
szél zörög, repül a törmelék,
hideg köd ráz fejünkre zuzmarát,
de Te ne szólj arról senkinek,
mily bánat sebezte szívedet,
mikor szibériai hidegség
tépte a fák, fonnyadt levelét –
s az októberi virágok elfagytak,
egyetlen éjszaka alatt!

56’ november negyedikén,
a hártyás hazugságok szétszakadtak:
takaratlan világított az erőszak –
kopáran, akár a téli Nap.

Nem ez volt az első áldozat.
150 éve, 40 éve –
vagy régebbről kísért az emlék?
ma is viseljük az átok terhét –
iszonyú csapások metélték
a nemzet, ájult testét –
Nemzedékről-nemzedékre
hullott népünk, drága vére,
s az ünnepnapi trikolórt is,
hányszor cseréltük feketére?

Az ördögvölgyi erdők alól,
bús emlékeket sodor a szél -
legendás, Magna Hungária,
mióta csak megszülettél,
ellenség les rád, az Ural mentén.

Nyomodba járt: kozák, török, tatár,
mint hajdan: bessenyő vagy metélt kazár –
kelet sorsunkba fonta ujját,
s mindig eljött, kérni a jussát!

Azért, Te meg ne állj és ne félj!
erdei ember fog rád fejszét,
dob követ, pikát, dárdát feléd,
mert sorsod les reád szüntelen:
életed veszély és kegyelem –

Az ördögvölgyi erdők alól,
kúszik elő a régi emlék,
szemedbe port szór a szél,
füstöt harap a száj,
de Te ne szólj és meg ne állj!
füledbe döng a láthatár,
nem kiáltott senki feléd,
előre nézz! Jaj Te szegény!
rohanjon a láb, siess tovább!
nem bujtat el a kő, a felhő –
kietlen a patakágy – az erdő.

Egyre tovább, tovább!
ott a kukoricás,
az életért fuss már tovább!
ne várj fegyvertelen,
meztelen kebellel –
verssel és hűséggel szívedben,
sugárzó szemeddel,
oly védtelen vagy –
vigyázz! halálfia vigyázz!
Sikolt, megőrűlt az idő, kicsorbult a Nap,
védd magad! még egy pillanat
és a halál szele elragad –

Az ördögvölgyi erdők alól
jött a portyázó kozák -

Csupaszőr ember ült lován,
idegen volt néki e táj,
senkit nem ismert ő,
nem is tudta tán, hol a határ?
nem tudhatta,
hogy a villogó fehér ingben,
ama inas, kis ember, költő -
egy évezredben,
csak egyszer születhet, ilyen
költészetet teremtő szellem,
az élet titka, megrendítő –
nagyonvárt, szellem ébredése:
a nemzeté, világé volt Ő.

Nem tudta a kozák,
hallgattak a fák,
miért állt meg és fordult felé?
nem értette szavát,
nem menekült, nem védte magát:
lehunyt szemmel várta a csapást –

A kozák, mint már annyiszor,
eljátszotta a szerepét,
de valamiért fülébe csengett:
„fegyvertelen, békés ember volt” -
bár nem mondta senki „légy átkozott” -
mégis szégyelte magát akkor ott:
kegyetlen, orosz kozák – a sors
névtelen eszköze – gyilkos,
rossz ügyet szolgáló katona,
melyért ezerszer lesújt reá
s népére, az Isten ostora!

Az ördögvölgyi erdők alól
kúszik felénk a Tél,
de Te ne szólj és semmitől ne félj!
szemedből porhót kapkod a szél,
56-os emlék is lehetnél -
a GULÁG –
Don, Cherszon, a fogolytábor,
ahol Apám lelke szállt az égbe,
a pokol-világ igazságért kiált!
Télre nyár – Segesvár – vége!
egyedül vagy forradalmár!
fegyvertelen kezekkel,
verssel a szívedben,
oly védtelen az ember –

Eltaposták,
erőtől gőzölgő hatalmak –
egy nép vesztette el szabadságát
és a forradalmat –
Lovon a kozák,
harckocsiban 56-ban,
ide küldte éretlen fiát,
Budapest, Afganisztán,
Segesvár – utolsó csaták –
lovon, harckocsiban a kozák,
mennyi fájó emlék: ellenség,
katonák, katonák, katonák,
statáriális bíróság –
mintha széttörne a történés,
annyi láb taposta a hazát –
bíbor-fekete az ég:
könnyesen szétfolyik a kép –
elfogták, megölték, miniszterelnökét –
mindig cserbenhagyták
és meghalt az igazság –