Tágas térre néz a keresztes óriás,
Távol, a hun-pogány, pusztai templom,
Szegény rokon – kapaszkodik a romokon, -
És mégis nagy lélek lakozik benne, -

Íme, elválaszt a lélektelen elme,
Hamis papok, hiábavaló alázat,
Árnyai közt, farizeusok tanyáznak –
Körülmetél az önzés, ősi keserve.

Szép ölelések, régi emlékképein,
Sugaras ragyogások szerelmesednek,
Szkíta- és huntestvérek szívükbe zárnak –
Fájnak a csókok, mint féltékeny varázslat.

Káint és Ábelt új útra taszították,
Micsodás Atyák és menórás próféták,
Az ikrek, így lettek fiai a rossznak,
Konok elátkozottak – sorstalan holtak –