Tágas térre néz a keresztes óriás,
Távol, a hun-pogány, pusztai templom,
Szegény rokon – kapaszkodik a romokon,
És mégis nagy lélek lakozik benne.

Íme, elválaszt a lélektelen elme,
Hamis papok, hiábavaló alázat
Árnyai közt, farizeusok tanyáznak –
Körülnyal a luciszeráj mammon nyelve.

Szép ölelések régi emlékképein,
Sugaras ragyogások szerelmesednek,
Szkíta- és huntestvérek szívükbe zárnak –
Fájnak a csókok, mint féltékeny varázslat:

Káint és Ábelt új útra taszították,
Micsodás Atyák és menórás próféták,
Az ikrek, így lettek fiai a rossznak,
Konok elátkozottak – sorstalan hottak –