Mint régi freskók ősi templomok falán,
Lappangva mészben, leomló törmelékben,
Tanuink a hold s a nap, még minket áldanak,
Ha glóriák közt fényünk néha feldereng.

Kővévált mosolyban és mészben arcaink,
Mintha stigma volna, néz reánk a foltja,
Idegen tájon porlik hítünk csonka tornya -
Csak Isten tudja, kiért sír a szél harangja.

Bánát, Lőcse, Pozsony új népek sorskohója -
A székely, megtűrt vendégmunkás a jó Budán,
Ám betölti mérlegét a csillagóra –
És új élet születik a vergődő hazán.