Csont és konc

Mint lélekájer szaladt hozzám
s hiányt hagyott maga után...
- senki se boldog, senki se...
Mindennapokba fúlt az ember,
s ha bujkál a szeretet,
a lélek sír... ,
csak a mindenség őrzi a reményt
és a szív.

Sír mindennap az ember:
halmozza a kínt,
Isten lelke suhint,
emészt a bűn,
fészket rak közöttünk a fájdalom,
másokért fáj dalom,
csak a mindenség őrzi a reményt
és a szív.

Üresek a házak, az otthonok,
vagy megszállta mind a gond,
agyvelőt stimulál a kor,
s kötélen lóg a konc.
Emlékek közt halász a lélek,
valamit csak őriznek a gének,
s csak a mindenség őrzi a reményt
és a szív.

Hadonászva kiabálnak,
s a víz tükre szennyezett,
vörösiszap ömlött,
s nincs e szörnyszülött
világnak Istene:
A csont, a konc, az úr!
S csak a mindenség őrzi a reményt
és a szív.