tavikék

vizet hidrofil fogad barátként
minden mi taszít sínre rak láncra ver
bezártként kúszó sínek! csak a vas
száguldása nem bánja hogy arra megy

de a szín! tavikék sziromsárga
festékes útjuk összeér egymásban
és kizöldell tavaszi áradón
amint nyitottra nyílót csak találna

nyitott szív mi látón szívet nyithat
szeretőn míg nem tekint érdemére
angyali bennünk angyali ének
rezonál szavakon túli zenére

Gavallér Jánosnak
- m ú l h a t a t l a n -

hiányzik oxigén a lefojtott tűznek?
keresi az utat láng az ájer felé?
s a levegő? ha világítni akar,
ne szomjúzná a lobogó tüzet?

akkor, ha meghal is él

mint hosszú tél után
zsenge növény szára
úgy hajlok keresőn
szívnek sugarára
fényparány szívemben
fellobban nyomában
gyógyító szavaktól
ritkul a gondból szőtt
ébresztő szűrődik szövedékén által
szétfoszlik kötelék, a gúzs!
hát kenderből volt szőve,
mi gyász sötétbe vonta?

a pillanat villámán
tisztul a fény útja