a szó, az ige

lehántom a papírokat, csak igazolás!
a rétegeket! a jelmezcsillogást, lebontom
a fehér burkot, izzó vérerek folyórendszerét,
a húst és kötelet, szilárd vázat, a velőt,
a magambabújást, hol nincs helyem,
akkor hát mi maradt? hát mi marad?
Istenem, hol vagyok? most nem tudni hol

hol gyermeknek szenvedő anyja
mondja könnyek közt haldokolva:
ne szeress annyira! – menne már és fáj,
hogy kezét, a citromos-teaillatút, húzom,
de belőlem félig kitép, és ezüst kasza
keresztbe fölhasít, neeem! ne menj még!
...ne
ne menj még
...ne

de jött az éj és vitte, vitte,
hova? nem tudni, égi hajó,
s folyton nyíló seb lázasan ég,
jaj, ma volt és mégis milyen rég,
s hogy szerettem, mindig ott a félsz ,
eltűnik miattam, ne még, ne még,
mert széttép, mi oldás és kötés
inkább bújok csomagolódva be
könyvlapok közé, csak néha játszva-látszva,
mint hal az ívben, ha repül a víz fölé,
majd újra bújva, kagylóbölcső porszemét
ringatja a mély…

de égi tenger zengésén át,
áramló, zúgó patakon át,
hallom a boldog szív szavát,
mi fényszerű és tiszta, mint az ég,
világnak világán csendes lényegülés

nincs egy-szerűbb
nincs lény-szerűbb
nincs csendesebb

- szeretek -