Hétszer hét év volt az iskolám
Az első hétben – zord magányban
Vízre írni tudtam éjszaka
Véstem kőre-fára új imát
S dacoltam széllel egymagam.

A másodikban – országút
Szalagja lett az otthonom
Csak kóboroltam mostohán
Gazt kutatva kerestem gombát
Út menti árokpartokon.

Már kétszer hét év telt azóta
Hogy ismertem kártyát s csaltam is
Rám vártak minden rossz csehóban
Jaj! Hányszor ütöttek átkozódva
Ha kicsaltam forintjaik?

S csak játszottam játssztam hajnalig!
A börtönt és a szegényházat
Istennek hála elkerültem
Bár jártam néha térdig sárban
A jó modort sosem feledtem.

Szerettem széplányt úri módra
S megcsalt mégis egy jó baráttal
Most itt állok árván megrabolva
Szomjas szívemben kínzó vággyal
S nincs ki befogad éjszakára.

Kincseket? – vagyont nem szereztem
De megmaradt minden álmom
Semmit se tudván – nem tanulva
Mindent mi rossz volt elfeledve
Ma is a fények útját járom.

De tovatűnt kaland s pillanat –
A fényözön vad árapálya
Hol az idő galád királya
Kioltja most a fényeket –

Napom ma már aláhanyatlik:
Nem lehet – mondd hogy nem lehet!
Mert semmiért nem alkuszik
Ki elveszi az életet.

Mert rég csak oly szavakra vágyom
Miket itt senki nem beszél
Rég kihalt a dal a világból
Ahol hazudni tanul a szél.

Hétszer hét év volt az iskolám
Mégsem tudtam elfeledni
Mire tanított jó Anyám –
Vízen járni tanultam éjszaka