Ez a vádunk.

Millenárison ezt skandálták: "szép volt fiúk". Ez engem az aranycsapat majdnem vébé aranyérmére
emlékeztet... Az tény hogy az orbánizmusnak nem volt (a szavazólapon) alternatívája (vö "Hát ezt megnyertük" Medgyessy ) de az is
tény hogy az az út (orbánizmus) is járhatatlan... Gondolkozzanak csak a hölgyek, urak... miért is...

Elsosorban keresse mindenki magában az okokat hogy miért hitte hogy minden nagyon szép minden nagyon jó... ahogy nem volt az!!!

(Egyelőre) Nem bocsátkozom részletekbe de az látható kell legyen végre mindenki számára hogy AZ ÚGY (ahogy az elmúlt 4 évben) nem megy... (Hogy mi és hogy azt rátok bízom...)
Tessenek kicsit komlyabban venni az ellenzéki pártok kritikáit végre (MSZP-től MIÉP!!!-ig) és akkor értegetni fogják... (persze egyiket is másikat megfelelően átkonvertálva).

Persze az is lehet hogy ugyanaz a hályog kicsit másképpen de a jobboldal (benne Csurka és Orbán s mindannyiunk) látását is elhomályosítja ami a
baloldali szavazókét is oly végzetesen vakká teszi... (Ez pedig részben vagy egészben történelmi ok...)

Nehéz ügy de bizony be kell látnunk hogy egy új elit, egy új társadalom szerkezet, egy szervezett jobboldal létrejöttéhez talán kevés volt az utóbbi igencsak hányattatott 12 esztendő... Nemrég jöttünk a falvédéről... (az ellenfél - MSZP - persze éppúgy hülye
de legalább szervezett).

Ne tessen senki örülni annak amit leírtam de talán töprengésre érdemes...

Jobb- és baloldalon is! ugyanis az ország sorsa mindkét fél kezében van, s csak együtt győzhetünk!!!

A polgári oldal Stockholm-szindrómája
Segítsük likvidátorainkat? Vagy négy esztendő már elég volt?

2002. június 12. (6. oldal)

Lovas István

Makovecz Imre Magyarország egyetlen olyan építésze, akit határainkon túl nemcsak jól ismernek, hanem el is halmozzák megrendelésekkel. És ő az az építész, akinek nem lehet épülete Budapesten, az ország fővárosában. Függetlenül az indoktól, racionális döntésen nem alapulhat kitiltása. Csak azon a mérhetetlen gyűlöleten, amelyhez hasonlót Szamuely Tibor így fejezett ki 1919. április 20-án, húsvét vasárnapján (az idézetért köszönet Végh Alpár Sándornak): „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjünk a régi kerékvágásba, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába… Most azonban szükség van arra, hogy vér folyjon. A vértől nem kell félni. A vér acél. Erősíti a szívet, erősíti a proletár öntudatot. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz, mely az igaz jövőhöz elvezet bennünket.” Ez nem hajánál fogva előrángatott idézet, ugyanis azt, hogy a rendszerváltás előtt nem építhetett Budapesten, Makovecz a ’45-ös kommunistáknak tulajdonítja, a rendszerváltás utáni feketelistára kerülését pedig – talán nem is annyira hiperbolikusan – a ’19-es kommunisták utódainak.
*
2002. május, Mámorfesztivál Budapesten. Főbb témák: erotika (prostitúció, nemi erőszak, transzszexualitás, Internet-szex, pornófilmforgatás), ezotéria (varázslás-alkímia, szekták), drog (rászokás-leszokás, drog- és popbiznisz), transzcendencia (vallás és extázis, Biblia és az apokrif iratok), alkohol (alkoholizmus, a nagy pálinkaháború). Az előadók névsorából néhány: Albert Györgyi, Ascher Tamás, György Péter, Jáksó László, Réz András. Játszik a drogpárti Anima Sound System. A támogatók egyike: Deutsch Tamás Ifjúsági és Sportminisztériuma, amelynek „elévülhetetlen érdemei” közül talán említésre méltó az, hogy az amúgy is elszegényített közszolgálati televíziótól elvitte a Forma–1 (magyarországi feje Palik László) milliárdokat érő közvetítési jogát a kereskedelmi RTL Klubhoz vagy hogy Héder Barnát nevezte ki a Nemzeti Sportszövetség marketing- és kommunikációs bizottságának elnöki posztjára. (Palik és Héder egyebek között Princz, a volt postabankos vezér által annyira szeretett Bridge Rádió tulajdonosai voltak, egyéb, szintén a másik oldalra mutató, egyértelmű elkötelezettségeik mellett.)
*
Vajon a mostani Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium mikor támogat majd olyan rendezvényt, amely a nemzeti érzés erősödését van hivatva segíteni? Olyan résztvevőkkel, mint például Kokó, Egerszegi Krisztina, Usztics Mátyás, Bayer Zsolt? Milliárdoknak a polgári térfélre focizásáról már ne is essék szó!
*
A polgári kormány „mentségére” szóljon, nem ez az egyetlen milliárdos nagyságrendű jóvátétel, amellyel a másik oldalt örvendeztette meg. Itt van például az a kétszer másfél milliárd, tehát összesen hárommilliárd forint – nappal is pénz –, amellyel az RTL Klub és a TV2 tartozott. Ezt az összeget pályázatuk értelmében tíz évre előre le kellett volna róniuk a sugárzási díj áfájának fejében. A számlát meg is kapták a két tévéállomásnál, ám annak rendje és módja szerint visszaküldték az ORTT-nek. Amelyik – miközben György Pétert foglalkoztatta nagy összegű támogatások elosztásával, aki kijelentette: „Azok közé a liberális értelmiségiek közé tartozom, akik írásaikkal és tetteikkel egyaránt komoly segítséget nyújtottak az MSZP-nek” – ahelyett, hogy a rendőrséget értesítette volna vagy más, bilincsrakó szervet, tárgyalt az APEH-hel a dolog elintézéséről. Ezt követően a polgári többségű törvényhozás összeült és visszamenőleg törölte el annak a két kereskedelmi adónak a tartozását, vagyis hárommilliárdot, amelyet Orbán Viktor is a korábbi ellenzék javára manipuláló műsorszolgáltatással vádolt (tőle függetlenül alátámasztva a Kontroll Csoport felméréseivel). Ó nem, a polgári kormány a világért sem akarta Damoklesz kardjaként, vagyis nevelési eszközként használni a gigantikus adósságot. Nem. Elengedte. Feltétel nélkül. Arra eddig egyetlen, az elengedést megszavazó fideszes képviselőtől sem sikerült magyarázatot kapni, hogy ezt miért tette.
*
Erkölcsi életünk – Gyakorlati erkölcstan középiskolásoknak címmel Szabó Kálmántól kötetet jelentetett meg a Kairosz Kiadó. A kötetnek volt egy komoly baja. Keresztény stichje volt. Így azután a 168 Óra című hetilap hatalmas terjedelemben nem is egy, hanem két számában támadta. Meg is lett az eredménye. A polgári kormány oktatási minisztere, Pálinkás József levélben közölte a kiadóval, beszünteti a könyv középiskolai terjesztését. A mellékelt indoklás szerint a könyv kategorikusan a kommunizmus ellen foglal állást. Vajon van-e a világon még egy olyan civilizált ország, amelynek nem hogy jobboldali, de akár szociáldemokrata oktatási minisztere ezzel az indokkal tiltana be egy könyvet? Vagyis hogy az kategorikusan zsarnokságellenes? És maradhatna-e továbbra is miniszter?
*
Kész szerencse, hogy Szabó Kálmán könyvét nem az adófizetők finanszírozták. Ellentétben Benedek Szabolcséval, akinek Mathias Rexét a Soros Alapítvány mellett a Nemzeti Kulturális Alap is támogatta Jankovics Marcellal az élén. Annak ellenére, hogy ilyen alantas és hazug könyv a rendszerváltás után nemigen született a történelemírás területén. A szaksajtó és a populáris sajtó eközben teljesen néma maradt. A csupán „dr. Kende” Viktorjához hasonlítható szenny – amelyet azért áraztak át 1200-ról 300 forintra, hogy minél nagyobb legyen a terítés – nem kevesebbet állít, hogy egy ismeretlen Mátyás-naplót fedezett fel Brooklynban (!), angol nyelven, amely Mátyást igazi kurvapecérnek állítja be. Csupán néhány mondatnyi idézet – gusztustalansága miatt lábjegyzetben* – ebből a hazugságra épült könyvből, amely valamikor megérdemelne bővebb tárgyalást e lapban.
*
Lapozzunk bele a hűvös Határozatok Tára (a Magyar Köztársaság kormányának hivatalos lapja) 55/2001. december 18-i számába, amely közhírré teszi, hogy az Erdélyi Magyarságért Alapítvány működési költségeinek fedezésére harmincmilliót kap. Rockenbauer Zoltánnak, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma vezetőjének kabinetfőnöke, Ferencz I. Szabolcs – aki a most véget ért ciklusban az apparátus részéről oly következetesen segítette a liberális oldalt – a kihirdetett pénzt sürgető alapítványi ügyvezető igazgatónak, Atzél Ferencnek személyesen kijelentette: a kormányhatározat őt semmire nem kötelezi. Németh Zsolt külügyi államtitkár az ügy minden részletéről tudott. Nagy Andor, a miniszterelnök személyi titkára a közlönyben történt megjelenés után azt közölte telefonon Atzéllal, hogy elgépelték a harmincmilliót és csak hárommillióról van szó. Az alapítvány kiadásában 13 éve megjelenő, világszerte szeretett Erdélyi Magyarság című folyóirat azóta szünetel. Mondanunk sem kell, hogy a hárommilliót is lenyelték az alapítvány elől…
*
A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a mozik terén is megtette a tőle telhetőt: a filmvilágban a polgári kormány egyik legádázabb ellenfelét, Mészáros Mártát nyolcvanmillióval stafírozta ki és Kézdi Kovács Zsolttal (akinek Horn-érabeli, És mégis címmel vetített filmjének eszmei mondanivalója az, hogy a kádárizmus vállalható), Rózsa Jánossal és Makk Károllyal konzultált folyamatosan, a Gulyás fivérek viszont, akik a kommunizmus áldozatainak oly bátor emléket állítottak, nulla forintot és nulla figyelmet kaptak az NKÖM-től. Őket nyilván majd Görgey, a minisztérium új feje finanszírozza. (Hahaha.)
*
Ám annak a miniszterelnöki főtanácsadónak az ötlete sem talált túlzottan nagy viszonzásra, aki Efraim Kishont terjesztette fel a magas állami kitüntetésre, hiszen az izraeli humorista azonnal azzal honorálta díjazását, hogy Orbán Viktort és Áder Jánost a ceremónián „véletlenül” Göncz testőreinek nézte. A Kádár-rendszert még a Kádár-rendszerben gúnyoló humorista, Sándor György azonban rendre kiesett az életművükért Kossuth-díjra várók rostáján. Még szerencse, hogy a Kádár-korszak udvari bohócának, Hofinak, a szocialisták adtak „Kossuthot”.
*
Orbán Viktor miniszterelnök a Vasárnapi Újság június 2-i adásában elhangzott beszélgetésében üdítő bírálatot mondott kormánya médiapolitikájáról. Azt mondta, annak egyetlen, satnya eredménye volt a Heti Válasz létrehozása.
A Heti Válasznak, Elek István kétmilliárd forintos támogatással indult hetilapjának május 10-i számában írja Horkay Hörcher Ferenc: „Akárhogy is erőltetem az emlékezetem, a két hét sűrű kampányprogramjának egyetlen jelentősebb rosszul artikulált megnyilvánulása a miniszterelnök TE-en elmondott beszéde volt. Az valóban túllőtt a célon.” Vajon miért? Melyik mondata? – kérdezhetnék a polgári körök. A nyomorúságos példányszámot felmutató hetilap főmunkatársa Pelle János, az az antiszemitizmus-szakértő (támogatta őt még a XX. Század Intézet), aki nemrégiben, New Yorkban tartott előadásán elmarasztalta Orbán Viktort, amiért nem tiltotta be (!) a Magyar Fórumot. A hallgatóság sorában ülő lumináriusok között helyet foglalt Randolph Braham professzor is, akinek kétkötetes munkájának alcíme Holokauszt Magyarországon (a félreértések elkerülése érdekében: holokauszt éppen úgy nem volt Magyarországon, mint Franciaországban sem, amelynek területén szintén nem volt koncentrációs tábor).
*
Azt megkérdezni, vajon a 168 Órának lesz-e fordított Horkay Hörcher Ference vagy Pelle Jánosa, aki egyébként e VIP-es vezetésű lap korábbi munkatársa volt, pusztán a gyatra viccek kategóriájába tartozik.
*
Az imént már zárójelben megemlített intézet, a XX. Század Intézet egyébként még Ágh Attilát, a „politológusként” fellépő MSZP-s propagátort is súlyos összegekkel támogatta. Ezt Ágh nyilván „meghálálja” majd: a háttérben várhatóan ráveszi barátait, hogy a XX. Század Intézet életét… rövidítsék meg.
*
Amióta a szocialisták átvették, a külügytől – fideszes vélemény szerint – többen repültek, mint Ferihegyről. Ennek kapcsán Martonyi János volt külügyminiszter azzal dicsekedett, hogy ő bizony annak idején senkit nem menesztett. Hogy ez az egyik legszörnyűbb mondat, amelyik fideszes szájból pozitív előjellel hangzott el a választási vereség után, csak az nem tudja, aki nem ismeri – és megdöbbentő módon a magyar nyilvánosság óriási része e kategóriába tartozik – a Bem rakparti szörnyű állományt. Így talán nem csodálnivaló, hogy Martonyi Külügyminisztériuma EU-pénzekkel azt a havilapot támogatta, amely Orbán Viktort (bocsánat az olvasóktól! – L. I.) a „gecizmus oltárképe főalakjának” nevezte. Vagyis a Beszélőt. Ám kapott ebből a pénzből a polgári miniszterelnökről hasonló véleményen lévő Magyar Narancs és legutóbb Friderikusz is. Azt, hogy a mostani külügyminiszter – aki legalább nem gondolja, hogy Herman János és a többiek „polgári érzelműek” – mikor támogatja majd a Demokratát, amely Martonyi alatt kimaradt a támogatásból, azt sejthetjük, noha az eddig Medgyessy oltárképét még nem vázolta fel.
*
Apropó, Medgyessy. Akit június 6-án lehazaárulóztak és kifütyültek a Vörösmarty téren az ünnepi könyvhétről. Kamerák és mikrofonok pergőtüzében. Ám ebből a televíziókon és rádiókon semmit sem lehetett hallani. Beleértve a Stumpf István érdekkörébe tartozó Info Rádiót, amelyet a Fidesz egyik leginkább futtatott embere, a több mint érdekes Heltai Péter felügyelt. E rádió a miniszterelnök kifütyülése helyett vagy egytucatnyi órán át azzal az örvendetes hírrel kezdett, hogy „mégis lesz pályáztatás” a Nemzeti Színház igazgatói posztjára.
*
1973. augusztus 23-án három nőt és egy férfit ejtettek túszul Stockholm egyik bankjában. A két visszaeső bűnöző hat napon át tartotta őket fogva, közben megöléssel fenyegette őket, de olykor kedves is volt a túszokhoz. A világ közvéleményének megdöbbenésére a túszok hevesen ellenálltak a svéd kormány azon erőfeszítésének, hogy megmentsék őket és meg akarták védelmezni a túszszedőket. Még több hónappal azután is, hogy a rendőrség kiszabadította őket, meleg érzésekkel emlékeztek azokra, akik életüket fenyegették. A túszok közül két nő később eljegyezte magát két túszszedővel.
A stockholmi incidens nyomán újságírók és társadalomtudósok kutatni kezdtek, vajon az áldozatok és a foglyul ejtőik közötti érzelmi kötődés csak a véletlen műve volt vagy pedig általános jelenség elnyomás esetén. Felfedezték: annyira általános jelenségről van szó, hogy a dolog nevet is érdemel. El is nevezték Stockholm-szindrómának. Ami elérte a koncentrációs táborok lakóit, elért szektatagokat, de tapasztalható a futtatók és az általuk kínzott prostituáltak, rendszeresen vert feleségek vagy hadifoglyok esetében is. A leghírhedtebb eset egy multimilliárdos sajtóvagyon örököséé, Patricia Hearsté volt, akit az Együttélési Felszabadítási Front nevű szervezet 1974-ben rabolt el. A lány több hónapos fogság után felvette a Tanya nevet és csatlakozott a mozgalomhoz.
A kutatók szerint a Stockholm-szindróma „vírusát” bárki megkaphatja, ha azt hiszi, létét veszély fenyegeti és a domináns szereplő kisebb szívességeket tesz neki. A fogva tartott elszigeteltsége miatt perspektívája nem terjed túl a fogva tartóén és a menekülése lehetetlennek tűnik.
Magyarország a nyugati világ azon sajátos országai közé tartozik, ahol nincs „területi felosztás”. Nem egy európai országban a kultúra balliberális dominanciáját a gazdaság szereplőinek igen erős konzervatív túlsúlya ellensúlyozza (ez Amerikában is így van), nálunk mind a gazdaság, mind a kultúra a bal/liberális oldal „domainje”.
Jellemző a gazdaság egyoldalú birtoklására, hogy a ’98-as kormányváltás után munkanélkülivé váló mintegy 1000-1500 embert a baloldal zökkenőmentesen munkába tudta állítani, azonban még az Orbán-kormány legközelebbi embereinek is saját maguknak kellett és kell munka után nézniük, ez pedig katasztrofálisan hathat ki a Fidesz értelmiségi táborára: nem véletlen, hogy az MDF értelmiségi holdudvara – amely 1994 júliusától szintén elbocsátott légióként bolyongott – mára jóformán elfér egy szociális érzékenységgel méretezett svéd magánzárka területén.
Vagyis az átlagos vagy gyengébb alkatú szereplők lelki állapota meglehetősen jól elemezhető a Stockholm-szindróma alapján. Hiszen ahová amerre néznek, csak túszszedőt látnak.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az ellenfélnek tett szívességek mindegyike csupán egy ilyen prizmán keresztül vizsgálható, hiszen gyakran van szó várt vagy kapott előnyökről, egyszerű üzleti tranzakciókról, ideológiai meggyőződésről, múlt stiklik ismerete miatti „fogottságról” vagy a másik által ismert jelen stiklik fölötti szemhunyásról.
Addig azonban, ameddig a jobboldal mindezt nem elemzi, talán nem is igazán érdemes ismét hatalomra kerülnie, hiszen az intézményépítés nélkül eltelt kormányzati ciklus utáni vereséget követően látszaturalma úgy enyészik el, mint Villon hava. Ha az ellenfél megsegítésének e beteg mentalitása a jobboldalon tovább folyik, a másik oldal pedig az általa likvidálandó ellenségnek tekintett jobboldal vezető értelmiségét legjobb esetben életben hagyással jutalmazza, akkor a gyengébb idegzetűek csak pszichés és egzisztenciális vereségre számíthatnak. Márpedig ez rossz példa a fiataloknak. Az ebben vétkeseket – vagyis azokat, akik a Stockholm-szindróma foglyaiként viselkedtek – nem szabadna még egyszer előnyosztó pozícióba engedni.

* Vacsorára pedig annyit zabáltam, hogy kedvenc úrhölgyemet, a lengyel Jadwigát ... nem tudtam rendesen meghágni: mikor az ugrálást megkezdtem rajta, hirtelen légszomj kapott el, ziháltam, ám nem a kéjtől – melyet Jadwiga forró vaginája amúgy bőséggel nyújtani szokott –, hanem a tömérdek kajától, amit a beleimbe tömtem. Bár ezt a pózt nem szeretem, kénytelen voltam rászólni termetes barátnőmre…, forduljunk meg és inkább lovagoljon; örömmel engedelmeskedett, megmarkoltam széles seggét, azzal valami iszonyú sebességgel járni kezdte a polkát, pillanatok alatt csutakosak lettünk, szorgalmasan cuppogott a kis drága, aztán egyszer csak hopp, egy sikoly, rám borult (a csöcsei jól gyomorszájon vágtak), én meg belelőttem a teljes táramat – „idézi” Mátyás királyt a szerző, aki előszavát így írta alá: „Újlipótváros, 2000. február 16-án. Benedek Szabolcs”

Elvtársi, polgári összefogás

Most már a Fidesz – MPP-sek a szélsőjobboldali fasiszták, antiszemiták, rasszisták, kirekesztők, gyűlöletre uszítók, és nincs hová mutogassanak. Amit akartak, pompásan sikerült: ott ülnek egyedül a parlament jobbszélén. Ideje megköszönni Dávid Ibolyának, Pokorni Zoltánnak, Rogán Antalnak meg a többi notórius elhatárolódónak, igazán jól dolgoztak. A MIÉP kiesett, a Fidesz–MDF-koalíció elvesztette a választást.
Lehetett ezt tudni hónapokkal ezelőtt, le volt ez vajazva szépen, ahogyan 1998-ban is önként vonultak vissza az elvtársak. Most az volt a nyugati „kérés”: jöjjön megint az MSZP–SZDSZ, az Európai Uniónak alázatos és készséges partner kell, és harcos műellenzék. Olyan jó színház, olyan pompás alakítás kell, amilyen Torgyáné volt, bár néha ő maga is elnevette magát a sok bolondon, aki elhitte neki a „horngyulázást”. 1989 óta itt minden fontos dolgot előre eldöntöttek, s ahhoz igazították a választási eredményeket. A Fidesz mélyen hallgatott, nehogy komolyan vegye bárki is, hogy esetleg újra kellene számlálni a szavazatokat. Aztán jött az agyament népi kezdeményezés, hogy ha jogkövetkezménye nem is lehet, de ugye, „megnyugtatásul” azért mégis meg lehetne számolni a szavazatokat. Persze. Ha pedig mégsem stimmelne valami, akkor négy évig nyugtalankodunk.
A rémálom valóra vált: kialakult a kétpártrendszerű váltógazdaság, megélhetési politikusokkal, egy elvtársi és egy polgári részvénytársaság húzza el az ország nótáját, alapvetően mindkét csoport liberális és pragmatikus, valódi különbség csak nemzedéki jellegű elvtársak és polgárok között. Persze minden csak felfogás és főleg fogalmazás kérdése – a Fidesz „egyesítette” a nemzeti oldalt, vagy csupán egyszerűen leszalámizta, magába olvasztotta mindazt, amit csak lehetett, afféle polgári hazafias népfrontként. A pr-szakemberek nyilván kiszámították, ehhez hány milliószor kell kimondani és leírni a „polgár” szót, hány folyókilométer nemzetiszínű zászlóanyag fogy el, s hány Széchenyi-idézettel lehet még bosszantani Kádár népét. Bal- és jobboldali politikai elemzők egyaránt azt mondják, Orbán Viktornak eltökélt szándéka volt a teljes jobboldal egyesítése, a MIÉP nélkül – mert minden retorika ellenére azért a Fidesz-kormány számos területen inkább a liberális „anyapárt”, az SZDSZ szövetségeseként viselkedett. Ahogyan Debreczeni József írja cikkében: „A jobbra húzás persze nem volt eredménytelen. Mondhatni, fényesen sikerült: a MIÉP öt százalék alatt maradt, és nem jutott be a parlamentbe. Semmi kétségem afelől, hogy Orbán ennek rendkívüli módon örült, hisz ez elejét vette egy csomó bonyodalomnak. Csakhogy megvolt az ára. Bejutott az SZDSZ, és a Fidesz sokat vesztett középen. Mert aki a szélre húz, az a centrumban területet ad fel.” (Népszabadság, 2002. május 8.)
Orbán Viktor százszor rokonszenvesebb Medgyessy Péternél, nem sorolnám pozitív tulajdonságait, megteszik ezt elegen hívei és rajongói, s gyűlölik is sokan, hiszen karizmatikus személyisége van, jól bírja a gyűrődést, fiatal és becsvágyó politikus. Hanem mellette messze nincs hozzá mérhető, hiteles ember. Attól tartok, nagyon rossz tanácsokat kapott az utóbbi időben.
Ezt a választást a Fidesz megalomániája, önzése vesztette el. Ezt a választást az országimázs központ, a Happy End Kft. meg az Ezüsthajó Kft. vesztette el, az önreklám kontraproduktív lett, a polgárok megunták a polgározást, az üres retorikát, a jövőt, mely a többség számára nem kezdődött el.
Ezt a választást a polgári kormány Belügyminisztériuma szervezte és a választások ellenőrzése és értékelése finoman szólva is hiányos volt. Ez a kormány négy év alatt pontosan ugyanazokat a hibákat követte el, amelyekbe az Antall-kormány már belebukott. Boross Péter nem adott jó tanácsokat Orbán Viktornak, legfeljebb Dávid Ibolyának. Magyarország megint elvesztegetett négy jó és fontos évet. Orbán Viktor jó beszédet mondott a Várban, jót, csak későn. Felkészítette a hazát arra, hogy „ha sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor mozdulhassunk”. Kicsit korábban kellett volna bízni az emberekben, kicsit korábban kellett volna átvenni a MIÉP gondolkodásmódját. Kicsit korábban kellett volna kiszórni a Fideszből és népfrontjából a nyíltan MSZP-vel és SZDSZ-szel kokettáló és kollaboráló politikusokat, szimpatizánsokat, az óriási piócaklientúrát, mely már szorgosan tapad is át Medgyessyékre.
Vagy ördögien ügyes, fiatal színészekkel volt dolgunk, vagy önmagukat adták, de még bőven van mit tanulniuk. Kár, hogy mi, akiknek a kereszténység és magyarság nemcsak politikai szólam és marketingstratégia, itthon és a határokon túl, jobb híján nekik drukkolhatunk csak. Hogy addig lengetik a nemzeti zászlót, míg valami eszükbe is jut közben, nemcsak a polgári körök, meg nemcsak az, hogy ilyenkor összeér a lelkük.
Mert nekik még van néhányszor négy évük, nekünk már nincs. Nekünk itt lesz megint Medgyessy, Kovács, Kuncze, Pető. És ezt én sosem bocsátom meg a Pokorni-fiúknak.

Szentmihályi Szabó Péter

Edvárd válasz erre | adatok | e-mail 2002-05-27 12:17:34 (2)

A mai Magyar Nemzet Vélemény rovatában Tihanyi Örs a jobboldalról ír... Szépen végig veszi a "jobboldali" tábort meg is határozza ezzel semmi baj. De utána leplezetlenül másról se beszél csak arról milyen módon olvasztotta be magába az egyes jobboldali csoportkat táborába a Fidesz... Természetesen a nemzeti radikálisok veszett tábora is sorra kerül bár inkább a még lenyelendő falatok közt, természetesen utolsóként:

"(...)Az ötödik réteget a nemzeti radikalizmus hívei jelentik. Ez a legnehezebb dió, mert itt a MIÉP révén van egy komoly vetélytárs, ráadásul ez a gondolkodásmód a korábban említettekkel ellentétben nehezebben vállalható fel a közvélemény előtt. A MIÉP törzsszavazói egy rendkívül zárt, szinte katonai fegyelemmel megszervezett csoportot alkotnak. A létszámuk nem túl jelentős, ráadásul az elcsábításukhoz olyan elveket kellene hangoztatni, amelyek a mérsékelt jobboldalon lévő szavazók végzetesen nagy tömegét riasztanák el. Az egyetlen lehetséges cél a békés egymás mellett élés, valamint annak a biztosítása, hogy Csurka István törzsének legalább a másodlagos pártpreferenciáiban maradjon meg a Fidesz jelenlegi pozíciója. Van azonban a nemzeti radikalizmusnak egy lágyabb irányzata is. Zömmel olyan fiatalok tartoznak ide, akikre az antiglobalizmus és a nemzeti eszme gyakorolt vonzerőt. A Fidesz egyik legnagyobb sikere, hogy úgy tudta őket magához csábítani, hogy közben nem riasztotta el a mérsékeltebb szavazókat ??? sem. Döntő tényező volt az, hogy az irreális célokat (például a határrevíziót) ??? kitűző MIÉP-pel szemben a Fidesz egy olyan csomagot dolgozott ki, amelyik megvalósítható volt, és a demokratikus alapelveket sem veszélyeztette. Idesorolható a kedvezménytörvény, a Benes-dekrétumok elleni kampány ???, néhány privatizációs szerződés felülvizsgálata ??? és egyes baloldali klientúrák szétrobbantása. Ezekkel sikerült megfogni a mérsékeltebb radikálisokat. Mivel a MIÉP kiesett a törvényhozásból, a jövőben a végleges integrálásuk sem okoz már nehézséget. A Csurka-párt bukásának ??? van még egy fontos jelentéstartalma: eddig a Fidesznek minden radikálisabb megnyilvánulása kockázatos volt ???, mert rendre szembe kellett néznie az elhatárolódást követelő hazai és nemzetközi kórussal. Ez a probléma megszűnt, mivel nincs kitől elhatárolódni; a rendszerváltás óta első ízben nemhogy szélsőséges párt, de még képviselő sincs a törvényhozásban.
És itt a végkövetkeztetés: a Fidesz a választási eredmények miatt ugyan ellenzékbe szorult egy időre, de megszabadult egy hatalmas ballaszttól. Az általa létrehozott törzsszövetség )) kohéziója április 21-e után sem bomlott meg. A Dísz téri tömeg szívének együttes dobogása azt vetíti előre, hogy a jobboldal ereje tovább fog nőni, s így joggal reménykedhet mindenki abban, hogy a következő választás 1998 szellemét hozza majd vissza."

Szerintem részletes kommentárt fűznöm teljesen felesleges. Az illető éppúgy debil és politikailag analfabéta (és/vagy identitászavaros) mint az az agytröszt ami jelenleg magát a magyar jobboldalnak hiszi és sajnos irányítja benne a Fideszt és Orbánt!!! is. Égy elemzés során mindig vannak kimondatlan alaptételek amiket a szerző elfelejt közölni az olvasóval. A gyakorlatlan olvasó észre se veszi és akár az alapelvet is képes úgy (tudatalatt) magáévá tenni hogy azt valójában sose hallotta. Van Tihanyinál is egy kimondatlan alaptétel mely így hangzik kb: "Pediglen egy pártba, egy vezető alá kell rendezni a mindenséget." - mármint a jobboldalon csak egy párt lehet. Egy pártnak kell lennie. Egy vezérnek. Egy ideológiának. Egy mindenható elvnek. Egy megkérdőjelezhetetlen doktrinának, dogmának, hitelvnek. Tihanyi elképzelése köszönő viszonyban sincs a libeális demokrácia a véleményszabadság alapelvével. Az helyes felfogás talán az volna hogy képviseltesse magát minden markáns a társadalomban jelen lévő vélemény abban az intézményben mely annak képviseletére hivatott: a nemzet - újabban az ország - gyűlésében. (Lehetőleg mondjuk gondolkodni képes alkotókész tehetséges és becsületes képviselők által.) De nem - Tihanyi liberálnáci ezúttal "jobb" köntösben... "megszabadulni a hatalmas ballaszttól!" - juteszembe ez elszólás ugyanis jelentéktelennek nevezte a MIÉP táborát ezek szerint ballasztnak mégis hatalmas volt... (Lehet a minden magyar még mindig benne élő kuruc Koppány Árpád Attila a az a hatalmas ballaszt? Lehet még mindig túl sok magyar él e hazában? )

Úgy érzem Tihanyi még nem döntött. (Csakúgy mint a sokat szidott impotens jobbközép agytröszt sem.) Nem döntöttek afelől hogy magyarok-é vagy labancok...

Tihanyi tévesen fogalmaz akkor is amikor a MIÉP bukásáról beszél. (Megbukhet-e egy gondolat? Egy akarat ami még meg se próbáltatott?) De abban bízni lehet hogy idézem "a következő választás 1998 szellemét hozza majd vissza." Vagyis megtörik a mesterséges és debil jobboldali "egység" és komoly arányban képviselteti majd magát az a harmadik erő ami legalább is a törvényhozásból de sajnos kiszorult. Pedig létezik.

Új erkölcs, új közélet, új emberek

2002. augusztus 13. (Magyar Nemzet, 6. oldal)

Molnár Tamás
,,A politikában sohasem az számít, ami a felszínen látható, hanem az, ami a dolgok mögé van elrejtve.” Krassó György

Hogyan veszítsük el az önkormányzati választásokat? – tűnődünk naponta a kérdésen, hiszen szinte minden adott ismételt bukásunkhoz. Jó fél évvel a parlamenti választások előtt tagja lehettem annak a belső tanácsadói testületnek, amelynek szereplői párton kívüli, független értelmiségiekként próbálták felhívni a kormányzati és kampánytechnikai hibákra a figyelmet. Akkor nem hallgattak ránk a bennfentesek, holott sokan már hónapokkal a kínos kudarc előtt prognosztizáltuk az eljövendő vereséget. Most hasonló, kísértetiesen hasonló a helyzet, csakhogy átestünk a ló másik oldalára. Túlzott magabiztosság helyett most a mélabú ereszkedik közénk. A mértékadó jobboldali elit kesereg, sebeit nyalogatja, ahelyett, hogy őszinte, mélyreható elemzéssel, nyílt színi vitával elejét venné egy megismételt, még tragikusabb választási vereségnek. Nincs és nem volt rajtunk sohasem torzító pártszemüveg, nincs és nem volt rajtunk felülről vezényelt hallgatási béklyó. Most beszélnünk kell, mert elérkezett az őszinte beszéd ideje. Ne kerteljünk, ne hárítsuk a felelősséget másra, nézzünk szembe bátran az elmúlt és az esetleg bekövetkező, ismételt kudarc előzményeivel és okaival. Ne csapjuk be magunkat, ne szaladjunk bele egy felénk kinyújtott munkásmozgalmi vasökölbe.
Demokráciánk kórképe
Mielőtt sorra vennénk a jobboldal választási vereségének okait, a tisztánlátás érdekében rögzítsünk néhány fontos, sarkalatos alapvetést. Számozzuk meg őket gondosan, amolyan Horn Gyulá-san, nehogy összekeveredjenek.
1. A felszínen végbement kormányváltások ellenére 12 éve folyamatosan ugyanaz a marxista gyökerű baloldali elit van hatalmon. A látszat ellenére nincs változás a hatalom tényleges birtoklásában. Egyszer a felszínen, máskor a háttérben meghúzódva soha nem tört meg pozíciója, nem rendült meg kiteljesedett és mély gyökerű gazdasági és szellemi hegemóniája.
2. A felülről létrehozott, mesterségesen életre keltett „rendszerváltás” során az SZDSZ-re hárult volna a váltópárt szerepe úgy, hogy az „apákat” a „fiúk” váltsák le. A jól kiagyalt ördögi kör, a látszat demokráciája véglegesen bezárult, a bilincs örök időkre ránk kattant volna, de a nemzeti érzelmű jobboldal váratlan előretörésével mindez meghiúsult. Ma a baloldal három pártja (már a különállás látszatára sem adva) racionális kényszerűségből egyesült.
3. A kommunista utódpárt az újkori demokratikus választásokon mindvégig csak az SZDSZ hathatós támogatásával őrizhette meg vezető pozícióit, maradhatott és kerülhetett ismételten nyílt színi hatalomra. A szabad demokraták ezért a kegyetlen szerepvállalásukért ma a polgárosodásért küzdő Magyarország legkiérdemesültebb árulói és ellenségei lettek. Konzerválták hazánkban a kommunista nómenklatúrát, az elnyomó ügynökhálózat érinthetetlenségét, a múlt lidérces kísérteteinek ismételt színrelépését.
4. A magyar polgári demokrácia kiteljesedésének másik letagadhatatlan akadálya az ügynökök által kézivezérelt, totális hazugságokra épülő balliberális média drasztikus erőfölénye. A magyar történelemben (az ötvenes évek sztálinista időszakát leszámítva) soha nem volt ilyen mértékben és arányban szemérmetlenül manipulálva a nyilvános közbeszéd.
5. A jelenlegi, lappangó kommunista restauráció politikai, erkölcsi, legitimizációs válságot eredményezett, amely jól láthatóan idővel lopakodó, hatalmi válsággá terebélyesedik. Az ügynöktörvény által eddig altatott mocsok és erkölcsi fertő mára elérte a magába roskadt jobboldal pártjait.
Ha elfogadjuk a fenti megállapítások igazát, úgy rátérhetünk a parlamenti választások sikertelenségének okaira.
A kudarcot két egymásra ható, egymást gerjesztő tényező motiválta. Nevezzük ezeket az egyszerűsítés kedvéért bel- és külpolitikai tényezőknek. Ezek együttese hol felerősítette a polgári kormányzás hibáit és hiányosságait, hol kioltotta és megakadályozta az elért eredmények nyilvánosságra kerülését. Soroljuk fel – helyhiány miatt csak címszavakban –, melyek voltak a választási vereség közvetlen és nyilvánvaló okai!
Az első és legfontosabb megállapítás, hogy a parlamenti versengésben nem az MSZP győzött, hanem a Fidesz veszített. Pártjaink utólagos győzelmi kommunikációja jelenleg teljesen értelmetlen, visszatetszést szül. A Fidesznek elsősorban rossz és elhibázott volt a központosított kampánystratégiája, nem használta ki a polgárok önálló, szabad akaratát, választói mobilitását. Bizalmatlansága néha önteltséggel, túlzott magabiztossággal párosult. Elhibázott, irányt tévesztett kommunikációs stratégiája rossz személyzeti politikával társult, nem a megfelelő emberek kerültek a megfelelő helyekre. Az Orbán Viktor körül hermetikusan lezáró „holdudvar”, a kampánypénzekre bemozdult idegenlégiósok korrupciója, a bizalmi emberek erkölcsi nivellálódása még inkább felerősítette egyes széles társadalmi csoportok megszólításának hiányát, az irányukba megmutatkozó szociális érzéketlenséget. A kulturális terület teljes körű átengedésével még nyomasztóbb lett a jobboldali, polgári média magáramaradottsága. A nemzeti sajtó megteremtésének, kiteljesítésének és megerősítésének elmulasztását még tovább tetézte a közhasznú, polgári értékrendet valló pénzügyi alapok hiánya. A Széchenyi-terv a sikeres középvállalkozókra koncentrált, a megélhetési sikertelenek magukra maradtak. Erős szatellitpárt nélkül a magyar választói rendszerben eleve bukásra voltunk ítélve. Hiba volt a MIÉP és a kisgazdapárt szavazóbázisának ellehetetlenítése, elidegenítése. Kapitális hiba volt a hazai bel- és külügy személyi állományának érintetlenül hagyása. A későn kezdett, miniszterelnököt félrevonó kampány verbális csúcspontja a TF-beszéd, tömegerőben a Kossuth téri erődemonstráció volt. Jelenleg mindkét aktus megismételhetetlen. Hiába tett meg mindent a karizmatikus miniszterelnök, egyedül kevés volt az ereje a fordításhoz. Későn, nagyon későn mozgósította és tüzelte fel saját szavazóbázisát.
Magyarország még romjaiban is a térség vezető gazdasági és kulturális hatalma. Céltudatos, nemzeti érdekeket védelmező kormányát külföldi segédlettel kellett szétzúzni a többi, unióba igyekvő tagállam szintjére, hogy ne okozzon hazánk geopolitikai feszültségeket túlzott önállóságával, a „magyar út” nemzetközi sikerével. A magyar önbecsülést és szuverenitást többirányú támadás érte. Elsősorban az európai Szocialista Internacionálé gyarmatosító és piacorientált politikája és logikája irányából. Másodsorban az amerikai liberális erők pénzügyi és a nyitott társadalom képében megjelenő ideológiai befolyásolása felől. (Soros és Lantos nyílt, az amerikai nagykövetség alig burkolt beavatkozása.) Harmadszor az eddig alvó orosz ügynökhálózat ismételt feltámasztása irányából. Mindezen nagyhatású beavatkozások megpecsételték a magyar önállósodási kísérletek létjogosultságát. A nemzetközi összehangolt lejáratási kampány sikeréhez hozzájárult még az unió és az Egyesült Államok alapjaiban elhibázott kelet-európai politikája, a csatlakozási tárgyalások késleltetése, a lakosság egyre növekvő nosztalgiája és amnéziája, kiábrándult csalódása. Minden készen állt a múlt sötét erőinek visszatéréséhez.
Belső és külső játékterünk
Ma úgy tűnik, ezzel az ernyedt közéleti mentalitással, ezzel a hiánykommunikációval elveszítjük az önkormányzati választásokat. Nemcsak a nagyvárosokban, de a vidéki települések többségében is. Jól fizetett parlamenti képviselőink helyett publicisták, humán értelmiségiek harcolnak ingyen, magukra vállalva a politikai küzdelem minden terhét és áldozatát. Ez szégyenteljes, nincs rá magyarázat. Ma már Schmitt Pál is csak független jelöltként esélyes a főpolgármesteri posztra. Ha esetleg megjelennek mögötte a jobboldal hallgatag pártjai, vége van. Mi okozza mindezt? Hónapok múltán máig nincs egyetlen felelőse sem a választási vereségnek, nem születtek nyilvános elemzések. Hallgat a mértékadó jobboldali értelmiség, pedig szükség lenne a pontos, tárgyszerű analízisre. (Ne várjunk a baloldalra, ezt nekünk kell megtennünk!) Tény, hogy a jobboldal a centralizációs kísérletek ellenére – részben baloldali „aknamunka” eredményeként – tudatosan széttagolt és megosztott. A jobboldal pártjaira jelenleg a semmi tematizálása, az ötlettelen, defenzív politika a jellemző. Bénultságuk oly mértékű, hogy nincs karakteres véleményük sok fontos és égető társadalmi kérdésről. Ez alól egyedül a fiatalok Jobbik mozgalma kivétel. A polgári oldalnak ezenközben eltűnt, szinte nyomtalanul felszívódott két meghatározó és kiemelkedő képességű vezető személyisége. A seregek vezérek nélkül maradtak. A klasszikus karizmatikus jegyekkel megáldott Orbán Viktor és az időálló erkölcsi példát felmutató Pokorni Zoltán úgy tűnik, kényszerű vagy tudatos illegalitásba vonult. Fájdalmas hiányukban láthatóan folyik az átrendeződés, a nagy helyezkedés és tülekedés a háttérben. Önjelölt vezetők irányításával a Fidesz-frakció is monolitikus, arctalan, szürke tömb, nincs egységes ideológiai háttere, nincs büszkén és méltósággal vállalható dinamikus és karizmatikus karaktere. Emblematikus vezetőinek hátrahúzódásával előtérbe kerültek a „pletykacsináló” káderek. A Fidesz láthatóan megrettent az általa létrehozott nemzeti érzelmű mozgalomtól, minden erővel fékezi a tettre kész radikális hangokat, mintha félne saját szimpatizánsaitól. Politikusai mintha nem ismernék a régi mondást, miszerint jobb csinálni a politikát, mint elszenvedni azt. A párt jelenleg nyilvánosan szembemenetel a népszavazás újraindítását kezdeményezőkkel, a polgári engedetlenségi mozgalommal. Nem szól semmit (külföldön sem) a rendőri brutalitásra, jogászainál többet tud egy pécsi joghallgató, egy külhoni bécsi emberjogász, Eva Maria Barki. Ezenközben feltartott kézzel megszavazza a költségvetést, nem szólítja fel Göncz Árpádot saját átvilágításának elkezdésére, hallgat a közéleti tisztogatásokról, nem tiltakozik a köztévé elfoglalásakor, és sorozatban nem üt le politikai magas labdákat kellő elszántsággal. Varga Mihály és Boros Imre még áll a vártán, nem sok meggyőződéssel. Az ügynöktörvény ezalatt lassan az olajbizottság sorsára jut. Készül a közröhej, ahol amatőr bizottsági tagokkal, amatőr kérdésekkel, amatőr vizsgálódásokkal folyik az eltussolás. Képviselőink statiszták a nagy színjátékhoz. A keletnémet Stasi-akták, a bécsi pénzmosási számlák senkinek sem jutnak eszébe. Mintha a maszatolásban érdekelt lenne mindkét fél, mintha már most sok lenne a vezéráldozat… A Fidesz nem támadja kellő határozottsággal Medgyessy D–209-es múltját, zavaros pénzügyeit. Nem szervezkedik sem itthon, sem külföldön, pedig az európai néppártok térnyerése most kedvező külpolitikai helyzetet teremt. A közszolgálatiság cserbenhagyásával, a tévé cenzori visszafoglalásával tág tere nyílik a baloldalnak, amely saját hatalmasra növesztett médiafölénye birtokában, módszeresen magához zülleszti a jobboldal néma politikusait. Cinikusan és büntetlenül egyenlőséget tesznek negyven év kommunista diktatúra és négy év polgári demokrácia korrupciós ügyei közé, egyenlőséget tesznek áldozat és gyilkos, besúgó és hazafi közé. Mindezt hagyjuk tétován, némán és bambán szemlélődve. Folyik a hosszú választási ciklusokra való baloldali felkészülés. Ideje lenne ezt észrevenni, ideje lenne ezen változtatni.
Néhány elhaló szó a magyar középosztály önszerveződő mozgalmáról, a Hajrá, Magyarországról.
A kiteljesedő hatalmi válság biztos jele, hogy jelenleg az országban a polgári mozgalom a legnagyobb súlyú politikai erő. Parlamenti képviselet nélküli hatalmi tényező, amely jelenleg még nem eléggé szervezett és koordinált, születőben van. Ez a nagyra nőtt népmozgalom összességében már most maga mögé utasít minden más parlamentáris pártképződményt. Nemcsak létszámát illetően, de erkölcsi súlyánál és tartásánál fogva is. Jelenleg a Fidesznek van szüksége a mozgalomra, és nem fordítva. E friss erő által tud esetleg megújulni, amire bizony nagy szükség lenne. Mint minden mozgalom, ez is két irányból szerveződhet: vagy kiválasztott vezére köré, vagy eszmei, ideológiai alapokon. Jelenleg Orbán Viktor néma visszavonultsága révén egyike sincs. Megkezdődött egy ösztönös, horizontális építkezés, amely néhol már vertikális szinteken folytatódik, egymásra találnak, összekapaszkodnak regionális csoportok. Miután mind ez idáig nem valósult meg egy demokratikus vezetőválasztás, a szervezkedés egyszerre félelemkeltően dinamikus és kiszámíthatatlanul esetleges. Retteg is a baloldal cefetül, gumibottal, könnygázzal demonstrál, milliókat költ vízágyúkra. Pedig jelenleg minden józanul gondolkodó kormányzati tényezőnek tudnia kellene, hogy ekkora méretű népmozgalommal szemben még diktatórikus körülmények között is tehetetlen a rendőrség. A nagy hatalmi átrendeződés, az új pozíciókba történő helyezkedés itt is felszínre hozott már sok önjelölt, nagyhangú vezetőt. Nagy a csábítás a mozgalom irányítására, de a tömeg Orbán Viktoron kívül még nem választott magának vezetőt. Ez a tömeg most dühös és nem apatikus, társadalmi radikalizmusában jobbra áll a Fidesztől. Magába integrálta az elkóborolt MIÉP-es, kisgazda szavazókat, és meglepően nagy számban az eddig kallódó humán értelmiséget. Az MDF régi bebúsult tagjai is újra magukra találtak. A kép összetett és árnyalt, lefedi az egész jobboldalt. Az emberek türelmetlenek, mert érzik, hogy helyzet van, és azt is érzékelik, hogy az idő múlásával ez a felfokozott dinamizmus könnyen kicsúszhat kezeik közül. Kezdeményezni bátortalanok és tapasztalatlanok, várják a jelet, de a fénylő jeladás egyre csak késik. A mozgalom tagjai tudják, hogy természetesen nincs forradalmi helyzet (többek között azért, mert sok a személyes féltenivalójuk), de azt is érzik, hogy messze nem használták még ki az önszerveződő polgári együttlét kereteit. Egyet biztosan tudnak: nem akarnak pártot, elegük lett a lejáratódott, korrumpálódott hatalmasságokból. Tizenkét év közéleti mocska és szennye nem múlt el nyomtalanul. Látják, hogy saját megtollasodott pártelitjeiket az önfelmentés jellemzi a gyötrő szembenézés helyett. Látják, hogy nincs felelőse semminek, annak sem, hogy ismét nyakunkon ülnek egykori elnyomóink. Ezeket a csoportokat már nem érdekli az úgynevezett történelmi szükségszerűség. Látják, hogyan akarnak egyesek a mozgalom keretein belül egy új baloldalt teremteni, hogyan akarják húzni-vonni a becsület és tisztesség mozgalmát egy újrakonstruált Hazafias Népfront irányába. Ez ma lehetetlen, nincs szükség rá! Túl nagyok a pofonok, amiket naponta kapunk. Ma ennek a mozgalomnak egyik alapvető ideológiai pillére az antikommunizmus, a diktatúrákkal, önnyomorító rendszerekkel szembeni kérlelhetetlen ellenállás. Ne hagyjuk tehát, hogy születendő mozgalmunkat benője a fű. Ne hagyjuk, hogy önjelölt zsenik balról analizálják és szintetizálják lépéseinket!
Jövőnk esélyei
A gazdasági fellendülés, a magyar „new deal” döcögve ugyan, de beindult, hála az előző kormánynak, de az emberek személyes jólétét egyelőre nem követi a közéleti erkölcs megújulása. Ügynökökkel, vamzerekkel, maffiózókkal, enyveskezű bankárokkal, alvilági üzleti zsenikkel mit sem ér a vagyonosodás. Pénzért önbecsülést, hazaszeretet nem vehetünk. Ahogyan a Kádár-rendszernek 1956 volt az Achilles-sarka – ott volt leginkább sebezhető –, most ennek a felszínre buggyant bagázsnak a nem létező erkölcsisége a támadható. Tudjuk, hogy ez lelkileg nem érinti meg őket, de minket, egyszerű, hétköznapi állampolgárokat igenis megérint. Nekünk fontos, hogy hosszú távon a tisztesség legyen az egyetlen igazi megtérülő befektetés. Ez az egy ugyanis, ami odaát nincs meg. A gátlástalanság vörös képű lovagjaira csak erkölcsileg, morálisan kikezdhetetlen, új és fiatal emberek mérhetnek sorsdöntő csapást. Ők a ma szókimondó ifjúsága, akik tekintélytisztelet nélkül, racionálisan és érdekmentesen képviselik az új ember új értékeit, az egyszer már felfedezett, de elfeledett, megtisztult közéleti erkölcsiséget. A ma tettre kész fiataljainak a Jobbik, az Áprilisi Ifjak, a Fidelitas csapatainak kell fuzionálniuk, megalkotva ezzel az összefogás morális gerincét. Ők – a tiszta emberek mozgalma – akár a mágnes, úgy fogják magukhoz rántani a polgárok kiteljesedő mozgalmát. Nincs szükség levitézlett pártkatonákra, pocakos, sunyi karrieristákra, handabandázó álforradalmárokra. Ahogyan az egykori pesti srácok, úgy kell magukhoz ragadniuk a kezdeményezést. A Fidesz mára néhány kérdésben megöregedett, leharcolódott és besározódott, elvesztette legendás lendületét. Itt az ideje a megújulásnak.
Tudom, írásommal követ dobok az állóvízbe, vitát váltok ki, s ez elsődleges célom is. Sokan, különösen akik foggal-körömmel védik kényelmes pozícióikat és a változatlanságban érdekeltek, nem értenek velem egyet, hurráoptimizmust várnak. A mi történetünk azonban jelenleg szomorú. Többre becsülöm a több évtizedes kommunizmus elleni küzdelmet és mások harcait, mintsem most álszent módon elfeledjem saját bajainkat. Beszéljük meg, vitassuk meg nyíltan, harag és indulat nélkül csatáink emelkedett és lehangoló periódusait. Vitázzunk, amíg nem késő, amíg a baloldal szennyes mocska végleg be nem takar mindent és minket. Orbán Viktornak most már kevés megszólalnia, tetteire van szükségünk.
Ha sikerül a mai ifjúságban megújulni, ha ismét lendületet, életkedvet sugároz ez az újjászülető mozgalom, úgy van esély nemcsak az eljövendő választásokat megnyerni, hanem végleg kitakarítani ezt a gyönyörű, de ismét megszállt, erkölcsében megfeneklett országot.
A szerző az Inconnu művészcsoport tagja

MÉDIAKIEGYENLÍTÉS – RETORIKA ÉS VALÓSÁG

Lovas István

Gál J. Zoltán, kormányszóvivő: Csak nem képzeli, hogy bármit szivárogtatok a Magyar Nemzetnek? Hehehe.”

Mélykuti Ilona, egyetértően: „Hehehe”.

(NAP-Kelte, ATV, 2002-07-09, 6 óra 43 perc)

Mindent elkövetek, aminek elkövetésével megvádol a balliberális sajtó.

(Egy sikeres magyar miniszterelnök jövőbeni jelmondata)

Gál J. Zoltán humorizálása tökéletesen érthető. Úgy érzi, az adófizetők kormánya csak a magyar nép egy részéé. Ezért csak azoknak a lapoknak szivárogtatna, amelyek a D-209-es ügynök kormányát támogatják. Felsorolni felesleges őket. Közismertek.

Schillinger Erzsébetnek, Orbán Viktor egykori sajtósának más volt a filozófiája. Ő nem azoknak a lapoknak az olvasóit akarta kegyeiben részesíteni, akik a kormányra szavaztak. Mert azokkal már nem kell törődni. Technikailag tehát Gállal egyetértve, szintén nem körkörösen szivárogtatott vagy csepegtetett információt azonos mércével mérve minden lapnak. Nem. Ő is inkább a Népszabadságot igyekezett preferálni, mert az MSZP-SZDSZ-koalíciót támogató lapot kellett volna „magukhoz édesgetni” és olvasóikat meggyőzni. Ugyan miről? Schillinger Erzsébet – miután filozófiáját annak megfelelő tettekkel töltötte ki – Orbán Viktortól átkerült Mádl Ferenc köztársasági elnökhöz megválasztása után, szintén sajtósként. Azt, hogy Göncz korábbi és borzalmas múltú mindenese, Faragó András szintén Gál J. Zoltán filozófiáját osztotta, csupán mellékes tényként érdemes megjegyezni.

A két álláspont közötti különbség több féle szempontból elemezhető. Például a politikában talán legfontosabb szempontból, a hatékonyságéból. A hatékonyságot pedig választási eredményben is lehet mérni. Hegyeshalomtól Nyugatra sem Gálnak, sem Schillingernek nem lenne persze igaza, hiszen ott az adófizetők joggal tartanak igényt a „körkörös” tájékoztatásra. Nálunk Gálnak van igaza. Ő a profi. És a gálok a profik.

A Fidesz-vezette koalíció négy éve után kiderült, hogy sajnos a médiafronton nem maradt sokkal több utána, mint az MDF sokak által szuperbaleknek ítélt négy éves kormányzását követően. A „bebetonozott” hadállásokról kiderült - és folyamatosan derül ki -, vajból vannak, s tüneményes gyorsasággal olvadnak a poszt-kommunista/balliberális hőben.

Az MDF-kormány médiapolitikáját mindeddig senki nem elemezte. Talán ezért is ismételte meg e politika nem egy hibáját a Fidesz-kormány. Ha viszont udvarias hallgatásunkkal a Fidesz-kormányzat médiakezelésének négy évét sem elemezzük, nem csak azt kockáztathatjuk, hogy a jobboldal újabb négy éve is nyomtalanul tűnik majd el a média területén, de azt is, hogy a jobboldal egyszerűen lehetőséget sem kap egy újabb négy éves kísérletre. Az alábbi csupán gyenge, vázlatos kísérlet a nagyobb bajok feltérképezésére. Nyilván sok dolog kimaradt, nyilván sok információ hiányzik egy alaposabb elemzéshez. De valahol el kell kezdeni.

* * *

Amikor Haraszti Miklós, a Magyar Televízió kuratóriumi elnökségének tagja a televízióban arról beszél, hogy a médiának mennyire nincs hatása a választások kimenetelére, és ezt az is bizonyítja, hogy a rendszerváltás után két alkalommal is az „állítólagos” balliberális médiatúlsúly ellenére jobbközép kormányt választottak meg, nehéz eldönteni, hogy e mondás keresett primitívsége vagy arcátlansága lenyűgözőbb. Akkor, amikor nincs magát valamit is adó médiakutató, aki pályája valamelyik szakaszában vagy folyamatosan ne elemezné a média hatását a politikára vagy általában a gondolkodásra. Leginkább persze anélkül, hogy egzakt eredményekre jutna. Ki tudja, ha nem lenne ekkora médiatámogatásuk a jelenlegi kormánypártoknak, hol lennének most és milyen arányban vesztettek volna 1998-ban és most, áprilisban, eltekintve a választási csalásoktól?

Ha a média nem hatna politikai döntésekre, nem lett volna Szabad Európa/Szabadság Rádió (mely München helyett most Prágából a magyaron kívül a volt szovjet tömb számos nyelvén továbbra is sugároz) évi mintegy 200 millió dolláros költségvetéssel. Ha a média nem hatna az emberek gondolkodására, nem lenne Amerika Hangja, a Kubába Miamiból sugárzó Radio Marti, nem lenne Deutsche Welle, France Inter, legújabban az amerikaiak által üzemeltetett arab nyelvű Radio Sawa, netán – hogy a partvonalon játszókról se feledkezzünk meg - a Bródy Sándor utcából nem adnának még mindig jó néhány nyelven. Ellenkezőleg. A médiánál az emberi gondolkodás befolyásolására nemigen ismerünk hatékonyabbat. Ezért kellett jelentős emberáldozat árán lerombolni Milosevic televíziós épületét; ezért kellett nem is egyszer bombázni a Katarból sugárzó pánarab televíziós állomás, az al-Dzsazíra kabuli irodáját a tálib kormány elleni hadjárat elején, és ezért kaparintja totális hatalmába a jelenlegi kormány a közszolgálati adókat annak ellenére, hogy a kereskedelmi adók szinte kivétel nélkül az ő nyelvét beszélik. És ezért szünteti meg egymás után azokat a jobboldali fórumokat, amelyekről azt állítja, csak a jobboldalnak ártanak – holott ha ez igaz lenne, még a kereskedelmi tévékre is beengednék a „jobboldalnak ártó”, jobboldali műsorokat.

Majd 45 évnyi vörös médiamonopólium után az Antall/Boross-kormány természetes igénye volt, hogy igyekezzen plurálissá tenni a médiatérképet, ha nem oly mértékben is mint a társadalmat, de legalább színeket akart vinni a „neoliberálisba átment” egykori kommunista sajtóba. Sikere igen korlátozott volt és a médiaháború csataterén olyan költséges, de felesleges hullák hevertek, mint a Nemzeti Újság és társai. Amikor az első, rendszerváltó kormányt számon kérik elmulasztott tetteiért, mára maradt néhány védelmezője általában arra hivatkozik, hogy „Magyarországon még itt voltak a szovjet csapatok”. Ez pedig több mint nevetséges állítás például a média-utánpótlás kérdésében. Vajon a józan ész fényében elképzelhető-e az, hogy Gorbacsov a szovjet birodalmat leépítésén fáradozván kivezényelte volna a magyar utcákra laktanyáikból a tankokat, ha Antallék segítséget nyújtottak volna ahhoz, hogy a balliberális médiaképzéssel szemben legalább egyetlen, technikailag megfelelően felszerelt helyen kiegyensúlyozott oktatás folyjék?? Vajon ha ez megindul, nem lett volna mára 300-400, megfelelően képzett fiatal szakember, akikből válogatni lehetne? Mely kérdés természetesen vonatkozik másfajta szakemberképzésre is – de ez a cikk a médiával foglalkozik.

Majd jött az Orbán-kormány, amely az ölébe pottyant hatalommal elsősorban a média területén nem tudott élni. Jegyezzük meg gyorsan: ha Magyarországon hosszú évszázadok vagy legalábbis évtizedek óta demokrácia lett volna, a központi beavatkozásra nem feltétlenül lett volna szükség. Ennek ellenére, számos olyan, demokrácia tekintetében igen érett országról tudunk, ahol a beavatkozás modelljét követik.

A Fidesz – ez kétségtelen – az MDF-nél jobban a tudatában volt a média fontosságának. Csakhogy ezt a felismerést inkább retorika, meglehetősen vak kapkodás, átgondolatlan lépések, látványos és sokszor nehezen érthető visszakozások követték. Vajon az RTL-klub megszüntetésére vonatkozó bírói döntést miért nem hajtatták végre és miért nem lehetett egy olyan új pályázatot kiírni, amelyen a Berlusconi-csoport ugyanannyi eséllyel indult volna, mint amennyivel a ma nyertes tévék és a Lauder-féle TV3 indult Révész T. Mihály ORTT-elnöklete idején?

1998-ban kormányzati iránymutatás szögezte le: „Kiegyensúlyozott erőviszonyokat kell teremteni a média és a sajtó területén”. Ez arra vonatkozott, hogy pozitív diszkriminációval segítsék a fél évszázadon át létezni nem engedett konzervatív sajtót. A munka megindult – de hogyan?

Orbán Viktor tanácsadói, főtanácsadói és kulcspozícióban lévő politikusai mindegyike úgy érezte, bele kell szólnia a médiába. Koncepció nem volt, csak szándék. Csupán két példa. Jellemző, hogy miután egy buzgó és jószéndékú fideszes több tucat embert hallgatott meg a médiáról és készített kalligrafikus jegyzeteket, lassan, precízen és megfontoltan, a jegyzetek ma is felhasználatlanul porosodnak, miután a jóembert elküldték egy idő után sajtósnak egyik diplomáciai képviseletünkhözn. A másik példa: két, egymástól 3-4 méter távolságban ülő miniszterelnöki főtanácsadó igyekezett mindenfajta, egyértelműen körülhatárolt feladatmegosztás nélkül beleszólni a média ügyes-bajos dolgaiba anélkül, hogy egymás munkájáról akár a legcsekélyebb fogalmuk is lett volna.

E helyzet később valamivel javult, ugyanis erősen leszűkítették azok körét, akiknek beleszólásuk lehetett a médiapolitikába, és Orbán Viktor új felelősöket nevezett ki. Ezek egyike Borókai Gábor, a rendkívül jólelkű, okos és barátságos kormányszóvivő volt, aki 24 óra munkát megkövetelő feladatához kapott még 24 órai munkára való terhet. Nem csoda, hogy a jelek szerint természeténél fogva konfliktuskerülő Borókainak nem volt ideje a „kiszignált” feladatokra határidőt szabni, a határidőre be nem tartott teljesítést munkatársaitól számon kérni, új határidőt szabni, vagy az el nem végzett feladatokkal notóriusan adósan maradókat szankcionálni.

A médiát befolyásoló politikusok közül Kövér Lászlónak, legalábbis kívülről így tűnt, a legnagyobb hibája az volt, hogy a cselekvést (radikális) retorikával helyettesítette és nem igazán volt otthon a média világában. Erre utalnak az olyan kijelentései is, hogy a világon mindenütt a médiában a baloldalé a domináns szerep. A földkerekség „sajtófrontján” legpatinásabb országban, az Egyesült Királyságban például határozottan nem ez a helyzet. Sőt, ott a jobboldali minőségi sajtó nyomasztó fölényben van, a jobboldali bulvársajtó pedig csaknem egyeduralkodó. Németországban a Bild című, több milliós példányszámú, jobboldali bulvárlapnak még a nyomába se ér semmilyen baloldali vagy liberális alternatíva. Nem is szólva arról, hogy az ország vezető lapja konzervatív. Vagyis a balos médiauralom nem Istentől elrendelt sors.

Nyilván emlékszünk rá, amikor Kövér László, a Fidesz vezetőjeként kijelentette, hogy a sajtóban mutatkozó óriási egyensúlytalanság (9:1 a balliberális oldal javára) lépéseket tesz szükségessé, mint például a Népszabadság rivális napilapjának megteremtését. A tervezés és az előkészületek megindultak. Már-már kiadás előtt volt a konzervatív versenytárs, amikor valaki vagy valakik egyik napról a másikra leállította/ák. Hogy miért, arról a polgári választókhoz sem kép, sem hang nem érkezett. Hírek szerint valakik úgy gondolták, a kormány képtelen lenne megvédeni a 6,5-7 milliárd forintba kerülő napilap költségeit, melynek hétvégi számai 120 oldal terjedelműre voltak tervezve.. A kérdés persze felmerül: vajon nem lett volna-e jobb legelőször is egy médiakoncepciót kidolgozni, majd – ha abba beleillőnek ítélik -, megvalósíthatósági tanulmányt készíttetni, és ha a kimutatott költségek elfogadhatatlannak tűntek volna (puha embereknek mindig azoknak tűnnek), akkor az egészről inkább egy árva szót sem szólni nyilvánosan? És így kellett volna kezelni a Magyar Hírlap vételi szándékát is, melyet teljesen feleslegesen jelentettek be és teljesen felesleges volt vihart kavarni annak bejelentésével is, hogy a megvett lapot össze akarják olvasztani a Magyar Nemzettel. Mire volt jó időt adni az ellenfélnek? Csak arra, hogy Jürg Marquard-t, az akkori tulajdonost rávegyék, nehogy piackonform magatartást tanúsítson és eladja csak veszteséget hozó tulajdonát, hanem ragaszkodjon hozzá, mint juhász a görbe botjához? A tettet megelőző, teljesen felesleges retorika ismét csak arra volt jó, hogy hiszterizálja a balliberális oldalt és időt adjon neki a szükséges lépések megtételéhez. Melyeket azonnal meg is tett.

Áder János főmédiadöntnöki pozícióba juttatása a rossz döntések sorozatának egyike volt. A büntetésből Szibériába küldött hawaii gekkónál nehezebben kommunikáló politikus ráküldése a médiapályára a maszatolás borítékolása volt. A média ugyanis olyan terep, amelyik nem Áder János-i, hanem egy Boros Imre-típusú karaktert követel, vagyis olyasvalakit, akinek lételeme a konfliktus és a kommunikáció, miközben a cél megvalósításáért bulldózerként tör előre.

Orbán Viktor közvetlen munkatársai is szerencsétlen kézzel nyúltak a médiába – hacsak a szándékuk nem volt eleve máris más, mint ami Orbán Viktor fejében fogant.

Stumpf István kancelláriaminiszter Inforádiós vállalkozása e kategóriába tartozik, és ha van félig-meddig egzakt módja egy kereskedelmi adó irányvonalának felmérésére, akkor azok a betelefonálások. Egy újsághoz hasonlóan, egy kereskedelmi rádió is azt a klientúrát vonzza, amelyben szimpatikus húrokat rezegtet: elég egy futó pillantást vetni a Klub Rádió, a Pannon Rádió és természetesen az Inforádió betelefonálóinak politikai affinitására. Érdekes, hogy amikor a kancelláriaminiszter figyelmét többen felhívták arra, hogy a rádió nem igazán úgy működik, mint azt elvárnák, Stumpf időhiányra hivatkozott, majd ugyanarra, amikor el kellett volna olvasnia az Inforádió legfontosabb műsorairól a számára készített monitoring anyagokat. Így a Fidesz-kormány globális unikummá vált a média világában: az ellenkezőjét kapta annak, mint amiért fizetett.

A Fidesz a médiafronton a kezdeti nagy lendület után (a Postabank sajtóportfóliójának felszámolása) leginkább malmozott. Nem is tájékozódott. A budapesti norvég nagykövetségen például nem tudnak arról, hogy 1998 és 2002 között bárki is segítségüket kérte volna a norvég médiatámogatási törvények beszerzéséhez, holott Norvégiában működik a világ talán legszabadabb sajtója, nem utolsósorban azért („annak ellenére”, mondanák a neoliberális fundamentalisták), mert a norvég parlament megfelelő bizottsága a média sokszínűsége biztosításának és az úgynevezett hirdetői spirál megtörésének érdekében a kisebbségi nézeteket hordozó médiumokat a reklámból bejövő adófizetői pénzen támogatja. De nem. A norvég médiatörvényt sem akarta senki tanulmányozni. Pedig ki merte volna a médiaügyben folyamatosan támadott Orbán-kormányt bírálni azért, ha egy olyan törvényt hoz, amelynek mintája a norvég? Főként, hogy a norvég sajtó a Freedom House szerint az amerikaianál is szabadabb? E helyett 1998 és 2002 között a nagy, külföldi kézben lévő balliberális médiumok mellett a polgári kormány a kis példányszámú, piacképtelen balliberális sajtótermékeket segítette. Ha valaki egymás mellé helyezi azon sajtótermékeket, amelyeket egyszerre támogatott a Soros Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap, meglepő átfedést látna. Ezt még tetéztékt azok az uniós pénzek, amelyeket a külügyminisztériumaz e körbe tartozó médiumoknak juttatott.

Az, hogy Magyarországon mennyire nem a piaci racionalitás alapján működik a média, mindenki tudja. Csak a belőle profitálók úgy tesznek, mintha ők nem tudnának róla. Ha már a puding próbája az evés, elég egyetlen pillantást vetni a televíziók reggeli műsoraira, hogy a puding megfeküdje a gyomrunkat. Az MTV-vel kifejezetten ellenséges, sajnos még a Fidesz-kormány négy éve után is monopolhelyzetet élvező AGB Hungary (vajh az ORTT miért nem építhette ki saját felmérő szervezetét ezzel némiképp felborítva a milliárdok levajazott útján futó reklámszekereket?) mérése szerint is a közszolgálati televízió reggeli műsora a legnézettebb. Ennek ellenére a TV2 és az RTL-klub reggeli műsora úszik a hirdetésekben, az m1- műsorát viszont nem igen zavarják a reklámok. A „szakma” persze erre is magyarázattal szolgálna. Mint mindenre. Csak meg kell fizetni.

A hirdetés Magyarországon politikai kérdés. Azért adják, hogy a hirdetők táborában lévő médiumokat erősítsék. Nézettségtől, példányszámtól, hallgatottságtól függetlenül. Mint az Országos Választási Irodának a múlt szombaton mintegy 100 millió forint értékben közzétett, laponként hatoldalas hirdetései arról, hogy hányszor számoltak újra a szavazatokat a második forduló után. Csak a hirdetések éppen azokban a lapokban nem jelentek meg, amelyeket (az első forduló eredményében) kétkedők olvasnak. Vagyis az adófizetők által fenntartott OVI (az állam), akár a magánhirdetők, politikai szempontokból osztogatja a reklámba bújtatott anyagi támogatást.

Még mielőtt a Bertelsmann egyik leányvállalata, a Gunner+Jahr arra kényszerült volna, hogy eladja a Népszabadságot, mert a másik leányvállalata az RTL-klub tulajdonrészét vásárolta meg és az ilyen kereszttulajdonlást a médiatörvény korlátozza, a Spiegel című hetilap tavaly október végén egy G+J menedzsert idézett, aki szerint a Népszabadság tulajdonlása „erősen politikai kérdés”. Jellemző, hogy ezt a pokoli mondatot a polgári oldal politikusai nem aknázták ki. Miért lenne politikai kérdés egy konzervatív német kiadói óriásnak, hogy Magyarországon a hálózatot segítő lapot birtokoljon, amelynek mai vezetését még az MSZMP KB választotta ki? Miért nem kérdezte meg Áder János – ha már ő volt a médiaügyek fődöntnöke – mondjuk Kohl kancellárt erről a gyalázatról? De tényleg, miért nem kérdezi meg most?

A polgárok ciklusában a balliberális oldal egyszerű taktikát alkalmazott. Megfogalmazott egy vádat („a közszolgálat 100 százalékos lenyúlása MIÉPES közreműködéssel” , amelyet végig fenntartott. A polgári oldalt semmivel nem érte volna nagyobb kár, több támadás, ha a vádnak „eleget tesz”. De már kormányzása kezdetén, mint ahogyan most teszik a poszt-kommunisták a televízióban. Ezután létre kellett volna hozni a rivális lapbirodalmat, bulvárlapoktól, Story magazinostól, Kiskegyedig, ahol nem csak arról olvashatnánk, hogy a bomberkrisztinák és hasonló, csupán nálunk burjánozható médiaszemélytelenségek mit főznek, hanem olykor Mádl Ferenc unokáiról is közölnének képeket – miután még nem láttuk őket. A polgári oldalnak – mihelyt kormányra kerül – a balliberális oldalon ellene megfogalmazott minden vádját a vád tartalmának valóra váltásával kell kezdenie. Csakúgy mellékesen. Miközben a már most, azonnal kidolgozandó médiatervet vaskövetkezetességgel végrehajtja.

Újabb dokumentum.

A hazaáruló igazságügyminiszter asszony levele egy a diktatúra idején elítélt és bebörtönzött ellenállónak:

Tisztelt Belovai István úr!

A rehabilitációja iránti kérelmével kapcsolatosan, Miniszter Asszony megbízásából a következôkrôl tájékoztatom.

Levelében mind saját, mind az esetéhez hasonló elítéltekre vonatkozóan politikai, illetve országgyûlési dötést kér magasabb rendû szükségszerûségi szempontonkra hivatkozva rehabilitációjuk elérése érdekében azzal, hogy ne valamennyi kémkedésért elítélt személy mentesüljön automatikusan, hanem azok a személyek, akik a szovjet elnyomás és megszállás alatt együttmûködtek valamelyik NATO ország hírszerzô szervezetével és ezzel jelentôsen hozzájárultak a Szovjet Birodalom gyengítéséhez, magyaroszági uralmának megrövidítéséhez.

A kémkedés az állam elleni bûncselekmények körébe tartozik, az állam külsô biztonságát sértô cselekmény. Jogi megítélése alapvetôen nem erkölcsorinentált tilalmon alapul. Az 1989 elôtti jogrend legitim, mûködô jogrend volt, amely a köztársasági alkotmány kihírdetésével nem vált eleve semmissé, vagyis jogi értelemben az 1989-es rendszerváltás nem hozott létre új államot. Elvi éllel kijelenteni, hogy 1989-et megelôzôen az államnak nem volt jogalapja arra, hogy a fennálló rendjét védje és a biztonságát sértô cselekmények ellen fellépjen nem lehet. (...)

A hazaáruló jobbközép miniszter asszony természetesen Dávid Ibolya. Tételesen beismeri: 1. nem történt rendsezrváltás 2. az akkori rendszer tovább él 3. ő maga ezen keresztül annak a rendnek kiszolgálója és fenntartója.

Kiegészítés, hogy értsük miről van szó:

Legéndy Péter: Az ellenség kétszer csenget

(...)A Havi Magyar Fórum testvérlapjáról van szó, az 1998 szeptemberétől 2000 áprilisáig szerkesztésemben megjelent Magyar Művészeti Fórumról (MMF), amit a hasonló nevű alapítvány adott ki. Az MMF Alapítványt Konfár Gyula festőművész és a Kossuth Nyomda közösen hozta létre. A kiadás költségeit 1998-ban a Kossuth Nyomda fedezte, 1999-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, pontosabban Hámori miniszter úr a saját keretéből nyújtott támogatást, illetve a Nemzeti Kulturális Alapprogramtól (NKA) kaptunk összességében 12 millió forintot. 10 + 2 lapszámunk jelent meg: '98-ban 2 lapszám; '99-ben 6 lapszám + 1 angol és 1 német nyelvű a Frankfurti Könyvvásárra; 2000-ben 2 lapszám jelent meg - azóta a kiadás pénzhiány miatt szünetel.

Az MMF kiadásának éves költsége hozzávetőleg 40 millió forint volt. Kétségtelenül hatalmas összeg, de ennek 50%-át vállalta a Kossuth Nyomda, így az igényelt állami támogatás 20 millió körül volt, kevesebb, mint a hasonló paraméterekkel rendelkező Új Művészet c. lap támogatása (ami 24 milliót kap évente). Ráadásul az igényelt összegnél jóval kevesebből is kiadtuk a lapot, hiszen szerzőink és szerkesztőink nagylelkűen lemondtak honoráriumaikról, s ez összességében igen jelentős megtakarítást eredményezett. De mivel 2000-ben az NKA-támogatást megszüntették, a Kossuth Nyomda sem vállalhatta, hogy a teljes költséget egyedül fedezi, így a megjelenés 2000 májusától szünetel.
2000-ben, mint főszerkesztőt, kétszer is behívott a minisztériumba Ferenc I. Szabolcs (Rockenbauer miniszter úr kabinetfőnöke), aki első alkalommal világosan közölte, hogy ha olyan szellemiségű lapot szerkesztek (az MMF-ből), mint a HVG vagy a Népszabadság, akkor ő elintézi, hogy ugyanazok a bankárkörök támogassanak, akik a nevezett orgánumokat is támogatják. Mondhatnám, hogy megdöbbentett a Fidesz kultúrpolitikusainak álláspontja, miszerint a HVG-t és a Népszabadságot tekintik példaképüknek, és könnyedén hátba támadják saját pártjuk programját, illetve a kormánynak a polgári Magyarország építésére vonatkozó célkitűzését - szóval mondhatnám, hogy megdöbbentett, de nem mondom. Nem mondom, mert nem döbbentett meg, hiszen korábbról már jól ismertem a rockenbaueri publikációkat és liberális baráti körét az új miniszter úrnak. És legalább megismerhettem egy közeli munkatársának az álláspontját, nézeteit, cselekedeteit is - ami elkeserítően erkölcstelennek tűnt számomra. Világossá vált, hogy a Fidesz zászlaja alatt létezik egy beépített liberális csoport, egy ún. avantgárd csoport (a balszárnyon), akik az Aczél György uralkodása idején megkaparintott hatalom fönntartása érdekében igyekeznek szabotálni a polgári átalakulást.

Természetesen minden további erőfeszítésem sikertelen maradt, pénzt szerezni egész évben nem tudtam. 2001-ben azután történt némi előrelépés. Tavasszal hajlandóságot mutatott a Szabad Föld szerkesztősége, pontosabban annak tulajdonosa, hogy az MMF c. lap további megjelentetése érdekében tárgyalásokat folytasson az MMF Alapítvánnyal. Ezek a tárgyalások először a Szabad Föld szerkesztőségében (2001. június 22-én), majd az MMF Alapítvány székhelyén (2001. július 11-én) zajlottak. Az első tárgyalási fordulón arról volt szó, hogy a Szabad Föld tulajdonosa: a NEMZET Lap- és Könyvkiadó Kft. újra megjelentetné a Magyar Művészeti Fórumot. 2001-ben két lapszám kiadását tervezték, 2002-ben ismét kettőt, s a további együttműködésről szóló tárgyalásokat is kilátásba helyezték. A második tárgyalási fordulóra kissé már megváltozott a kép annyiban, hogy a NEMZET helyett egy bizonyos N és S Bt.-t neveztek meg kiadóként. Az MMF Alapítvány ezt a változtatást elfogadta, ámbár szerettünk volna információt kapni erről a számunkra ismeretlen bt.-ről. Közben az új lapszám szerkesztése 2001 augusztusában befejeződött, a kéziratokat és a kapcsolódó képanyagot a megbeszélt határidőre az N és S Bt.-nek a szerkesztőség átadta. Így a szerkesztőség a rá háruló kötelezettségnek eleget tett és várta a beígért szerződéskötést, illetve a lap nyomdai előkészítése során adódó újabb feladatokat.
2001. szeptember 17-én levelet kapott az MMF Alapítvány kuratóriuma, ami így hangzott: ,,Tisztelt ... úr! Mellékelten küldöm a Magyar Művészeti Fórum c. újságra vonatkozó szerződéstervezetet. Részünkről a szerződő partner változott, nem az N és S Bt. lesz a partner, hanem a Kunffy Zsigmond Alapítvány. Remélem, ez az Önök részéről nem jelent problémát, már csak azért sem, mert a feltételek részünkről változatlanok. Budapest ... Tisztelettel", majd aláírás következett. Tudni kell a helyzet jó megértéséhez, hogy az aláíró személyt a Szabad Föld szerkesztőségében a lapigazgató úgy mutatta be, mint kiadói főelőadót.
Tehát joggal tételeztük, hogy ő a NEMZET munkatársa, sőt főmunkatársa. De ebből a levélből kiderült, hogy ugyanakkor ő volt az N és S Bt. ügyvezető igazgatója is. Akkor már úgy tűnt, hogy leendő kiadónk talán egy folyamatosan átváltozó fantom.
A ,,Kunffy Zsigmond" név ismerősen csengett, de hirtelen nem tudtuk hová tenni ezt a nevet. Nem tudtuk, hogy ki volt ,,Kunffy Zsigmond", illetve mivel foglalkozik a róla elnevezett alapítvány.

Azután gyorsan, néhány perc alatt megfejtettük a rejtvényt, mert a Magyar Életrajzi Lexikonban Kunffy Lajos festőművész mellett ott díszelgett egy másik név is: Kunfi Zsigmond szociáldemokrata politikus neve. Kunfi Zsigmond a 20. század elején játszott szégyenteljes szerepet. 1906-tól a Népszava helyettes szerkesztője és az SZDP vezetőségének tekintélyes tagjaként (Hock Jánossal szoros együttműködésben) bomlasztotta a polgári világot. 1908-tól 1914-ig szerkesztette a Szocializmus c. folyóiratot. 1918-ban a Nemzeti Tanács tagja, a Károlyi-kormány munkaügyi és népjóléti minisztere (1918. november 1-jétől 1919. január 18-ig), majd a Berinkey-kormány közoktatásügyi minisztere lett (1919. január 18-a és március 20-a között). A Tanácsköztársaság idején közoktatásügyi népbiztos és a párt vezetőségének tagja volt. A vörös diktatúra leverése után Ausztriába menekült, ahol az emigrációs csoportot vezette. Bécsben az Arbeiter-Zeitung főszerkesztőjeként és a Világosság c. magyar nyelvű lap szerkesztőjeként munkálkodott a polgári Magyarország ellen, tehát állítólagos hazája ellen. Így Kun Béla és Szamuelli Tibor mellett előkelő hely illetné meg Kunfi Zsigmondot is a Terror Házában. Kunfi fő műveként említik a Kádár-korszak szótárai a ,,Proletárdiktatúra-proletárművészet" c. 1919-ben kiadott rettenetét. A 20. századi magyar kultúra két hatalmas szégyenfoltja: Hock János és Kunfi Zsigmond ördögök voltak.

A szóban forgó alapítványt 1997-ben jegyezte be a Fővárosi Bíróság, igaz, hogy nem ,,Kunffy Zsigmond" néven, hanem csak amúgy póriasan: Kunfi Zsigmond néven. A Kunfi Zsigmond Alapítvány okiratban közölt célja: a szociáldemokrata értékek terjesztése. Nos, mindehhez nem sok köze volt addig lapunknak, sőt inkább a politikai paletta túloldalán helyezkedtünk el. Tehát igen különösnek tűnt, hogy éppen a kormányközeli Magyar Nemzet kiadója akart összekeríteni bennünket a Kunfi Zsigmond Alapítvánnyal. Vagyis kelepcébe akartak csalni, s hittek is benne, hogy sikerülhet.

Fölmerül a kérdés, hogy kinek jutott eszébe ez az ördögi terv? Mert kétségtelen, hogy a Kunfi Zsigmond Alapítvány létezik, sőt azt is megtudtam, hogy ki a képviselője, valamint hogy az illető hol lakik. Levélben fölkértem őt egy beszélgetésre a Pannon Rádióban, ahol kifejthette volna álláspontját az alapítványa célkitűzéseiről, illetve arról, hogy milyen megfontolásból akarták kiadni a Magyar Művészeti Fórumot. Kíváncsi lettem volna arra is, hogy egyébként mi köze van a Kunfi Zsigmond Alapítványnak a Magyar Nemzet kiadójához? Hogyan kapcsolódik össze a Fidesz a nehézkesen szervezkedő szociáldemokratákkal? - már amennyiben egyáltalán köze van e címeres gazember nevét viselő alapítványnak a valódi szociáldemokratákhoz. Az illető ,,doktor úr" sajnos nem szólalt meg, így csupán találgatásokra szorítkozhatok.

Ámbár a NEMZET Lap- és Könyvkiadónak is föltehetném ezeket a súlyos kérdéseket. Mert nem vitás, hogy bennünket a NEMZET-esek akartak összehozni a szélsőbalos Kunfi Zsigmond Alapítvánnyal. Vagy ha nem ők, akkor itt az alkalom: szóljanak, hogy ki volt a kezdeményező. Tartok tőle, hogy egyik fél sem fog nyilatkozni. Lehetséges, hogy egyszerűen csak megrándítják a vállukat: hát ez nem sikerült - aztán kész, megpróbálják elfelejteni az egészet. Számunkra azonban van tanulsága az ügynek. Jó lesz ébernek lenni, mert rendszerint segítő szándékkal érkezik a gonosz. Ünnepli a szabadságharcot, a forradalmakat, nemzeti retorikát használ, demokráciáról beszél és emberi jogokról, türelemről és megbékélésről, polgári értékekről szónokol, miközben gátlástalanul elárasztja az országot kulturális mocsokkal (lásd újra a Műcsarnokot: transzvesztita kiállításával vagy a budapesti MEO-Kortárs Művészeti Gyűjteményben a New Yorkból érkezett Andres Serrano: Az idő és a gonosz helye c. blaszfémikus kiállítását, ez utóbbit támogatta a HVG kiadásában megjelenő MŰÉRTŐ is).

A Magyar Művészeti Fórum nem volt és nem lesz a kulturális mocsok lapja, nem lesz a HVG-t és a Népszabadságot támogató bankárkörök lapja, de nem lesz a Kunfi Zsigmond Alapítvány lapja sem. Amíg megjelentünk, úgy hirdettük a lapot, hogy minden számba beleírtuk: ,,Egy rendes folyóirat, ami tiszta művészetről szól", illetve odaírtuk még, hogy ,,Évtizedünk talán leghősiesebb kezdeményezése", mert valóban csak a művészetről akartunk szólni, de tudtuk, hogy ez a vállalkozásunk magában hordja a bukás lehetőségét. Nem azért, mert rossz, mert szükségtelen lapot készítettünk - hanem éppen azért, mert jó lap volt, túlságosan is jó lap, ami a magyar művészetről szólt. Ezt pedig sem a hervadófélben lévő liberálbalos büdöskefélék, sem a Fideszbe beépült vagy a holdudvarához tartozó csúszómászó kukacvirágok nem tűrhették. Féltek, hogy lebuknak, hogy kiderül: nekik nincs sem eszük, sem szemük a művészethez. A Magyar Művészeti Fórum kiadását egyelőre ellehetetlenítették, mondjuk, ezzel csatát nyertek - de nem nyerték meg a háborút!(...) (Havi Magyar Fórum, 2002. X. évf., 3. sz.)

Wermer, a Fidesz-elit problémás figurája
Áder a Happy End mögött
Spirk József

index.hu, 2002. június 18., kedd 12:19

Orbán Viktor és a közvetlen környezetében tevékenykedők viszonyáról az elmúlt években szinte semmit sem tudhatott meg a közvélemény. A Fidesz-elit zárta sorait annak egyes tagjait ért támadások idején is, és nem kerültek a felszínre eltérő nézetek a volt kormánypárt nehéz pillanataiban sem. Ezért példátlan, hogy a Magyar Nemzet a napokban aláírás nélkül Wermer Andrást, a Happy End vezérét, a Fidesz választási kampányának "szürke eminenciását" elmarasztaló cikket közölt.

Wermer András minden bizonnyal kitűnő üzleti érzékkel rendelkezik, de nem biztos, hogy a politika terén is hasonló kvalitásokkal bír - írta a Fidesz-kongresszus előtt a Magyar Nemzet. A szerkesztőségi cikként feltüntetett írás szerint Wermer cége, a Happy End nemcsak az ország, hanem úgy tűnik, a Fidesz imázsát is alakította: nem kifejezetten szerencsés irányba.

Véd és dac

A "másik nyilvánosság" lapjának értékelése azért meglepő, mert az előző ciklusban végig érvényesült a Fidesz vezetőinek véd- és dacszövetsége. A négy éves kormányzás során a pártelit egyetlen tagja sem tett olyan nyilatkozatot, amelyből kiolvasható lett volna, hogyan alakultak a vezetés személyes és politikai viszonyai. A belső vitákról, véleménykülönbségekről a pártvezetésben történt helycserék idején sem szivárogtak ki információk, sőt még a Fidesz népszerűségét megtépázó döntések után is sikerült zárni a sorokat. Emlékezetes azonban, hogy a Magyar Nemzet intézett először támadást az előző kormányidőszak közepén Helmeczy László ellen miután a Fidesz megfosztotta párttagságától a szabolcsi pártelnökségről kirobbant vita után.

Túlzottan üzleti

Wermer és az irányítása alatt álló Happy End ténykedésével kapcsolatos kritikák a választás első fordulós veresége után erősödtek fel. Az Index információ szerint április 7. után szűk körben Orbán Viktor rezidenciáján döntöttek a kampánystratéga sorsáról, akkor pozitívan. Úgy tudjuk, hogy a Happy End "túlzottan" üzleti alapra helyezett munkáját többek között Kövér László alelnök bírálta, a szűk vezetésben azonban hathatós támogatója is akadt Áder János, volt házelnök személyében. Úgy tudjuk, hogy legutóbb, a távozó miniszterelnök kampányleveleinek postázási ára kapcsán merültek fel nézetletérések a cég és a Fidesz között, mert kiderült, hogy a kampánylevelekért jóval többet fizetett Wermeréknek, mint amennyibe a Magyar Postán keresztül a nyugdíjasoknak szétküldött levél került.

Méla End

A Magyar Nemzetben megjelent cikk ismeretlen szerzője szerint "a 2002-es, balvégzetű kampány" után a Happy End "az őszi önkormányzati választások előtt is szeretne kampányfeladatot kapni, s - szintén a hírek szerint - a Fideszen belül vannak erők, amelyek támogatják ezt". Úgy tudjuk, hogy Áder János, ügyvezető alelnök, aki volt kabinetfőnökén, Gyarmati Lászlón keresztül végig szorosan együttműködött Wermerrel továbbra is kiáll a kampánycég mellett. Áder egyébként a választásokat követően személyesen látogatott Csévharasztra, a cég központjába, hogy köszönetet mondjon az előző hónapok munkájáért. Az újságcikk ezzel szemben kemény kritikákat fogalmaz meg. Az író szerint a kampány nem akart elkezdődni, s az első forduló előtt szinte nem is volt, a rágalmakra nem reagált, az egyéni képviselőjelölteket nem engedte kampányolni, mélasága, kapkodó bizonytalansága pedig mindmáig érezhető a pártban.

Az alábbiak 2002. január 28-án, hétfőn este hangzottak el a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában, Budapesten. Atzél Ferenc

Az Erdélyi Magyarság című folyóiratot egjelentető alapítványnak még nincs elég pénze. Pontosabban, van, valahol. A szerveződés ugyanis egyelőre ugyanis csak az ígéretet kapta meg, méghozzá nem akárhonnan. Az összeg azonban az alpítvány vezetői szerint késik, és ők nem értik, hogy hol
akadhatott el a gépezet. A lap egyébként a mostaninál sűrűbben jelenne meg, hiszen, ahogy majd meghallják, van miről írni. (Dormán László interjúja.) December közepén már beszámoltunk arról, hogy veszélyben az Erdélyi Magyarság című folyóirat. Azóta, a decemberi számban, az utolsó oldalon olvashatjuk, hogy: Lapzárta után érkezett a jó hír: Folyóiratunk 2002. évi
megjelenése biztosított. Tehát akkor nincs gond. Atzél Ferenc, a lap felelős kiadója: Alapítványunk és a Szerkesztőség ezúton is köszönetet mond Orbán Viktor miniszterelnök úrnak azon döntéséért - amiről telefonon tavaly december 20-án, kabibetirodáján keresztül pedig írásban 21-én értesültünk nagy örömmel - miszerint - idézem: "Miniszterelnök úr tisztában van azzal, milyen szerepet játszik az Erdélyi Magyarság c. folyóirat Erdély közéletében ezért úgy döntött, hogy a folyóirat további sikeres működése érdekében. támogatja áldozatos tevékenységüket."

Ez azt jelenti, hogy évi megjelenésünket növelni tudjuk, amit olvasóinknak, ennek alapján, még tavaly be is jelentettünk. Az ennek megfelelően szerényen megemelt éves díjak, olvasói, alapítványi támogatások már folyamatosan érkeznek is be alapítványukhoz.Reményeink szerint valamikor - ha erre meglesz az anyagi fedezet - havilapként szeretnénk megjelentetni lapunkat.
Hiszen most - különösen a státustörvény bevezetésének idején, de sajnos attól függetlenül is - írnivalónk bőven van. Amikor köszönetemet fejezem ki, hogy a lap jövőbeni biztonságos fennmaradása érdekében kézzelfogható támogatásáról biztosította a lapot miniszterelnök úr, ugyanakkor azonban értetlenségemnek és megdöbbenésemnek is hangot kell adjak. Ugyanis e
tekintetben mind a mai napig - (vélhetően miniszterelnök urat lejárató szándékkal - ismétlem, mind a mai napig) érdemi intézkedés nem történt, jóllehet az ehhez szükséges törvényben előírt valamennyi hatósági igazolást már hetekkel ezelőtt leadtuk. Drámainak tartom, hogy egy miniszterelnöki döntés végrehajtása így elakadhat, a döntés így megváltozhassék.
De mint azt tavalyi utolsó számunkban is írtuk, üzenjük olvasóinknak Pusztinától Técsőn, Bogotán és Vancouveren keresztül egészen Újzélandig, hogy - nem adjuk föl!
Dormán László:
Alig múlt el egyhónap a döntés óta, lehet, hogy valahol úton van a pénz a szerkesztőség felé.
A. F.: Adja Isten, hogy így legyen. Ezt szeretnénk tudni. Néma csend van, és nem tudjuk, hol akadt el.
D. L.: A miniszterelnöki hivatalból nem válaszoltak? Tőlük kaptuk december 21-én a levelet, azóta néma csend. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumába adtuk le az összes ezzel kapcsolatos papírt. Tehát APEH igazolást, vámigazolást, önkormányzati papírt, illetékhivatal, aláírási címpéldány, cégbíróság. Minden olyan papírt, ami ehhez szükséges. Ez volt
január 8-án. Ma van 25-e, ez tizenhét nap. Az elején amilyen gyorsan beindult az ügy, azóta csodálatos módon semmi semmi nem történt.
D. L.: Mennyi pénzre lenne szükség a szerkesztőségnek, hogy az első idei, 2002. évi szám megjelenjen?
A.F.: Mi nem egy számban gondolkozunk. Tizenkét éve áll a szerkesztőség valamennyi munkatársával a vártán, és azóta kínkeservesen adtuk ki a lapot.
Szeretnénk, és erre miniszterelnök úr szava a biztosíték, hogy stabilizálni tudjuk a lap helyzetét úgy, hogy ne kelljen napi gondokkal küszködjünk. Tudjunk fizetni, ha szerény honoráriumot is, de tudjunk fizetni a
szerzőinknek, és ne kelljen máról holnapra rettegésben, mindenféle alkalmazott, vagy segítő nékül élni, hiszen például a lap főszerkesztője egy fillér nélkül csinálja évek óta a lapot.
"Mint a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának sajtóosztályán megtudtam, Az Erdélyi Magyarságért Alapítvány papírjai eredetileg olyan alaphoz futottak be, amely már nem tud támogatást adni. A segítségre van
ugyanakkor mód a tárca külön keretének terhére, ehhez viszont még nem érkezett meg az újabb kérelem. A minisztérium szerint minderről
tájékoztatták az alapítvány vezetőit is. Az illetékes döntéshozók egyébként körülbelül havonta üléseznek, tehát remélhető, hogy rövidesen rendeződik az ügy."

Nos...