Bauer Sanyi különcnek számít: főként történelmi könyveket olvas, az irodalom és a politika sokkal jobban érdekli a hétköznapi teendőinél. Baráti körében bátran beszél a diktatúráról, arról ábrándozik, hogy akár fegyverrel is megküzd az elnyomókkal. Edzi fizikumát, romantikus szervezkedésbe fog, felhívásvázlatokat vet papírra, guminyomdát készít röplapok sokszorosítására.

A reménytelenül szürke, alattomosan konszolidálódó hatvanas évek végén Jan Palach cselekedetének hírére szánja el magát a nagy tettre. Négy nappal a prágai önégetés után jut arra, hogy őneki is meg kell mutatnia ország-világ előtt: nem csak hazaáruló bérencek, megroppant gerincű lapulók és tehetetlenül önmagukat emésztő emberek élnek e dicsőséges múltú országban! 1969. január 20-án, hétfői napon benzint tölt egy kannába, gyufát készít a zsebébe, és Üllői úti lakásukról villamossal a Kálvin térre utazik. Onnan besétál a Múzeumkertbe - oda, ahol szegény Nemecsek Ernő üveggolyóit rabolták el a vörösingesek - odamegy az épülethez, végiglocsolja a ruháját benzinnel, és meggyújtja. Miközben eleven fáklyaként lángol, mindkét kezében piros-fehér-zöld lobogót tart.

A BRFK politikai vizsgálati alosztálya gőzerővel dolgozott a roppant kínos ügyön. Négy napon belül két önégetés a békésen épülő szocialista táborban...

A "Fáklyás" fedőnevű dossziéba gyűlnek a házkutatásokon összeszedett "bizonyítékok", papírok, feljegyzések, jelentéktelen tárgyak. Az odahaza megtalált búcsúlevelét is elkobozzák. "Szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek" - ez olvasható rajta.