A haza bölcsei

Nehéz elhinni, hogy a kormányzati kommunikáció múlt hét óta új irányítói ne sejtették volna előre, Medgyessy Pétert ki fogják fütyülni Söjtörön. A tojás-, krumpli- és kőhajigálással talán nem lehetett biztosan számolni, de ha az emberbe egyszer-kétszer már megpróbálták hasonló módon beléfojtani a szót, akkor legalábbis elgondolkodik azon, célszerű-e beleszaladni az újabb pofonba. Kivált, amikor különböző jobboldali fórumokon, újságokban, interneten a "tudjátok, mi a dolgotok" mellékmondat kíséretében előre jelzik a kormányfő programjait. Így, október 23-a táján amúgy is levegőben van az ilyesmi, s e héten kiderül, hogy a Söjtörön történtek csupán felvezetésül szolgáltak-e a 301-es parcellánál és a forradalmi emlékhelyeknél tartott központi ünnepi megemlékezéseken tapasztaltak hangulati aláfestéséhez, amelyekkel kapcsolatban ma már leginkább persze annak lenne hírértéke, ha nem fütyülnék ki a kormánypárti szónokokat.

Az viszont, hogy a rosszul megtervezett és kommunikált Deák-emlékév csúcspontjaként a kormány testületileg vonuljon ki a nép közé (Deák szülőhelyére), és ott ünnepi ülés keretében olyan döntéseket hozzon - nem mellékesen politikai konszenzus nélkül -, hogy kit ünnepeljen az ország 2004 és 2010 között, finoman szólva is taktikai hiba. Kénytelen vagyok arra gondolni, a kormányfőt az évforduló kapcsán legalább egyszer kötelezően elmondandó hosszú szónoklat alól akarták mentesíteni a kommunikációs szakmában jártas beszédírói. A pfujolás, dobálózás miatt egymondatos Deák-idézetre redukált miniszterelnöki beszéd ily módon valóban frappáns ötlet, Hiller István tanár úr pedig így - a Zeneakadémia múlt heti, mindössze félházas Deák-emlékkoncertje után - újabb lehetőséget kapott a történelmi ecsetvonásokra.

A kormány kommunikációs baklövései - amelyek alapvetően politikai természetű hibákban gyökereznek - persze egy pillanatra sem mentik azt a cinizmust, ahogyan az előző kormányfő szemléli utóda szánalmas vergődését. Amit kedvenc rádióműsorában vasárnap reggel Orbán Viktor elengedett, hogy tudniillik a kormányfőt is megilleti a szólás szabadsága, de ellenfeleinek is joguk van véleményük szabad kinyilvánítására, legfeljebb a Hold túloldaláról érkezettekben keltheti azt a képzetet, hogy az előző és - a kormány jóvoltából egyre inkább úgy tűnik, hogy következő - miniszterelnökben a haza ünnepelt bölcsének reinkarnációját kellene tisztelni. Orbán nagyon is relatív kívülállásában vastagon benne van annak a négy évének a munkája, amivel az utcát kizárólag a jobboldal által használható politikai színtérré tette, és hogy már félszavakra sincs szükség ahhoz, "ha kell, tudjunk egyszerre lépni". Ebben a politikai színjátékban nagyon is jó szolgálatot tesz az úgynevezett polgári oldalnak, hogy a piszkos munkát elvégzi helyette valaki más, például a MIÉP.

A világon mindenütt dobálnak meg, fütyülnek ki miniszterelnököket, politikusokat. De talán csupán Magyarországon természetes, ha a kormányfő csak a hátsó kapun mer belépni egy vidéki kultúrházba - mint történt az a híradások szerint a múlt hónapban Vácott -, és a miniszterelnökbe bele tudja fojtani a szót egy maroknyi hangoskodó; mellesleg nem kis győzelemként könyvelve el, hogy sikerült megfutamítania a szónokot. Nálunk a biztonsági emberek nem képesek kiemelni a sorból még egy dobálózó embert sem anélkül, hogy a kormányzati propagandagépezet utóbb képes volna megvédeni a kabinetet azzal a váddal szemben, hogy visszatért az ötvenes évek ávós világa.