Az 1956-os győztes forradalom utáni szabadságharc november negyedikétől a szovjet hadsereg, páncélosok és elsősorban a korábbi terrorisztikus gyilkos hatalom ellen küzdött. Attól a negyvenhét évvel ezelőtti vasárnapi hajnaltól kezdve. És az elkövetkezendő napokban több száz harcoló halt meg, mint akikről tanúbizonyságot tett később a Kerepesi temető 22-es parcellája, amikor még két évtizeddel ezelőtt ott rogyadoztak a megmaradt sírok, és a kopott fejfákról le tudtuk olvasni, hogy a hazáért, a szabadságért, örök fájdalomként november 5-én, 6-án, 7-én halt meg a tizenhárom éves kislány és a tizenöt éves kisfiú, az öreg munkás és a forradalom oldalára átállt honvéd.

Ma már, a rendszerfordulás utáni egyenlő-lapok csak a dátumokat jelzik. De így is örök mementó lett az a negyvenhét évvel ezelőtti hétfő, kedd, szerda. Mint egy szabadságát kivívni, függetlenségét visszaszerezni akaró nemzet ellen indított gyilkos támadás. Amelyik semmivel sem volt különb a németek által elpusztított francia Oradur, vagy a cseh Lidice ellen indított vérengzéseknél, a II. világháború alatt. A vérengző terror egyforma. Embereket gyilkol, épületeket pusztít. Kiváltképpen, ha ehhez még belső segítséget is kap. Mert azon a november 7-i szerdai napon, talán a történelmileg hamisan feltupírozott szovjet nagy októberi szocialista forradalom emlékére, Moszkvából visszatért Kádár Csermanek János, az immár megalakított Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány vezetője, aki negyvenhét évvel ezelőtt megkezdte a mai MSZP elődpártjának, az MSZP-nek az irányítását.

A forradalom elbukott, az MSZMP alig százezres létszámmal működött a csukaszürkébe öltözött pufajkás karhatalmisták diadalittasan és sokszor valóban ittasan, a szovjet tankok fedezetében, és segédletével iszonyú megtorlással mászkáltak az utcákon, részt vettek a későbbi, országszerte zajló sortüzekben. Mert a szabadságharc folytatódott. Bár akkor, a forradalom előtti rendszer emblematikus figurái, Gerő Zinger Ernő, Rákosi Rosenberg Mátyás, vagy az ÁVH-s vezető Péter Gábor alias Eisenberg Benő, szabósegédből lett tábornok, és Lukács Lövinger György filozófus, a 19-es vörös terror gyilkosa elkergetett csikaszként menekültek oda, ahonnan 1945-ben jöttek, Moszkvába.

A negyvenhét évvel ezelőtt megkezdett szabadságharc a rendszerfordulással nem ért véget. Tombol a privatizációnak csúfolt szabadrablás, az államkassza kiüresítése, a földtulajdon külföldi kézre való átjátszása, a brókerbotrányoktól hangos bankvilágunk korrupciós élete, a szétzüllesztett egészségügy vezetőinek ügyködése, a hihetetlenül gyorsan romló életminőségből következő népességcsökkenés. Annak a negyvenhét évvel ezelőtti megtorlás tevőleges vagy csak szellemi utódainak bűnsegédi bűnrészességével. Bekövetkezett, amire negyvenhét évvel ezelőtt senki nem gondolhatott, azokban a novemberi-decemberi hónapokban. Az emlékezethasadás. A tisztességes, jogosan bűnbocsánatot kérő emlékezés szabadságát felváltotta az emlékezés szabadossága. Látszatdemokráciában élünk, és a már 1956-ban bennünket cserbenhagyó nyugat jelenlegi teljes közömbössége mellett menetelünk az Európai Unióba.