Stefka István
Az emigráció létét, szerepét Magyarországon különféleképpen értékelik. Negyven év diktatúra alatt sikerült elhitetni, hogy akik elhagyták a hazájukat, azok egyszerűen disszidens hazaárulók, nem érdemlik meg az óhaza megbecsülését. Ennél azonban sokkal bonyolultabb a helyzet.

A döntő többség nem szerencsevadászként, kalandvágyból távozott az országból, hanem üldözöttként, fájó szívvel hagyta itt otthonát. Akik el tudtak menekülni a Rákosi-féle totális diktatúrától, majd a kádári megtorlás elől, azoknak szerencséjük volt, mert egyúttal megmenekültek a bitófától, vagy az agyonveretéstől, vagy a hosszú börtön évektől. Természetesen, akiknek volt mitől tartaniuk és itthon maradtak, a nemzet köszönetét érdemlik. Három olyan embert mutatunk be a Németországban élő magyar ötvenhatos emigránsok közül, akiknek menekülniük kellett. Mannheim, Heidelberg környékén élnek. Mindhárman elmúltak már hetvenévesek, és megbecsült tagjai a német társadalomnak. Már nyugdíjasok, Csaszkóczy Emil egy gyógyszergyár munkatársa volt, Csizmadia Zoltán Ludwigshafen vegyipari konszernének volt vezető közgazdásza, Velten Armand Mannheimi volt kutató és fejlesztő gépészmérnök.

Csaszkóczy Emil a Heidelberg melletti hirschbergi dombokon, a híres borvidéken lakik. A szép családi ház szobái ezer kilométerre Magyarországtól a hazára emlékeztetnek. Az előszobában magyar huszár szablya, a nappaliban és a hálószobában magyar könyvek sokasága, a falon a magyar címer, az asztalon unicumos üveg. Az úgynevezett fehér könyv, amelyet az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbefojtása után adott ki a kádári hatalom Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben címmel, egyebek közt felsorolja, hogy kiket szabadítottak ki az „ellenforradalmi erők” a börtönökből. A sok név között olvasható Csaszkóczy Emil, Horthy Miklós ezredesének fia, akit 1955-ben államellenes szervezkedés miatt ítéltek el.
– Miért ítélték el?
– Ez volt a hírhedt vérbíró, Jónás egyik utolsó ítélete, tíz évet kaptam államellenes összeesküvés szervezésének vezetéséért. Akkor huszonhét éves voltam.
– Az ítéletnek volt valami alapja?
– Az akkori törvények szerint igen. Apám a Magyar Katonai Szemlénél dolgozott, mint ezredes, ám a kommunisták hatalomra kerülésével állásától megfosztották, nyugdíját elvették. A származásom minden hátrányát éreztették velem. A második világháború idején hadapródiskolásként tanultam, de a háború után sem szakítottam meg a kapcsolatomat volt kadéttársaimmal. Néhányan úgy gondoltuk, hogy valamit kellene tenni a rákosista őrjöngéssel szemben. Viszont volt közöttünk egy besúgó, egy beépített ember, aki lebuktatta mind a tizennyolcunkat. A hadapródiskolások perében ítéltek el bennünket. A Gyűjtőből kerültem a csolnoki bányába, ahonnan 1956. október 31-én szabadítottak ki bennünket, politikai foglyokat a bányászok közbenjárására.
– Nem sokáig tarthatott a szabadság, hiszen november 4-én a szovjetek és az ávéhások ismét visszajöttek. Részt vett a forradalomban?
– Az első napokban nem lehettem ott, de az élet-halál harcban részt vettem. Barátaim kerestek, volt kadétok, többek között Gérecz Attila is, és november 4-étől a Dohány utcába, a Continental szállóba kerültem, a belváros egyik forradalmi központjába.
– Miért fogott fegyvert? Az már november 4-e hajnalán világos volt mindenki számára, hogy az óriási túlerővel szemben reménytelen az ellenállás.
– Mert láttam, hogy a nálam fiatalabbak is harcolnak. Úgy éreztem, mint tapasztaltabb, katonai ismeretekkel rendelkező embernek közöttük a helyem. Meleg helyzet volt. A Keleti pályaudvar felől, a Rákóczi úton jöttek a tankok. Egy darabig védtük a Szabad Nép-székházat, de aztán kénytelenek voltunk áttenni helyünket a Dohány utcába. Közel voltunk a Rókus-kórházhoz, a Rókus kápolnához. Óriási harcok voltak ott. Szegény Gérecz Attilát is eltalálta egy páncélos.
– Miért említi Gérecz Attilát ilyen gyakran?
– Mert a hadapródiskolában osztálytársam volt, jó barátom. Híres sportoló volt, öttusázó. Ő is börtönbe került, Vácra, ahol írta a verseit, és a Füves kertnek, a börtönverseknek volt a szerkesztője Tollas Tiborral. Verseiket, fordításaikat vécépapírra írták. Kevesek közül ő volt az, aki meg tudott szökni Vácról. A Szabad Nép székháznál és a Continental szállóban ismét együtt voltunk. Azzal számoltunk, hogy a szovjet tankok a Rókus-kórháztól, a Rákóczi útról ki akarnak bennünket füstölni. A harc hevében Gérecz Attila géppisztollyal át akart szaladni a Dohány utcából egy mellékutcába, akkor érte a géppuska sorozat. Kiáltottam utána: – Attila ne menj, várd meg a sötétséget! Nem hallgatott rám. Egy kapuban, a környékbeliek keze között halt meg. Még egy napig tartottuk magunkat, de aztán harcostársaimmal menekülnünk kellett.
– Ezzel véget ért az ön számára a forradalom?
– A harcok igen. Néhány hét múlva keresni kezdtek a lakásomon a börtönből. Tudtam, ha maradok, újra lecsuknak és még rosszabb is történhet, így nem volt más választási lehetőségem, mint elindulni Nyugat felé. December 1-jén Ausztriába kerültem, majd Nyugat-Németországba. Ekkor kezdődött a mozgalmi életem, mert én lettem a németországi ezerkétszáz menekült magyar diák első elnöke. A németek nagyvonalúak voltak, ugyanazt az ösztöndíjat kaptuk, mint a német diákok.
– Hová került?
– Heidelbergbe, ebbe a nagy múltú egyetemi városba. Az orvosi egyetemre jártam, de amikor végeztem, nem praktizáló orvos lettem, hanem gyógyszerész, egy nagy mannheimi vállalatnál.
– Milyen volt ez a mozgalmi élet?
– A Magyar Diákszövetségnek helyi csoportjai voltak a különböző városok egyetemein, ahol vezetőséget választottak. Évente kétszer összejöttünk tanácskozásra. Egyrészt képviseltük az érdekeiket, másrészt minden évben megemlékeztünk október 23-ára, az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulójára. A heidelbergi megemlékezésekre többször eljött a baden-württembergi kultuszminiszter is, aki beszédet tartott. November 4-én mindig elhelyeztük a koszorúnkat a hősök sírjánál. Amikor Nagy Imrét kivégezték, 1958. június végén a német diákokkal együtt Bonnban a szovjet nagykövetség elé vonultunk, tüntettünk, és tintásüvegekkel bevertük az ablakaikat. Az összejöveteleinkre rendszeresen vendégeket hívtunk, így például Szörényi Éva színésznőt, Tollas Tibort, a Nemzetőr főszerkesztőjét, és kint élő híres sportolókat.
– Most hány '56-os magyar él Mannheim és Heidelberg környékén?
– Akik 1956-ban jöttek ki, azok közül tízen vagyunk. Persze, akik később jöttek, azokat is magunk közé fogadtuk. A diákszövetség után megalakítottuk a Mannheim-Heidelberg környéki baráti kört, körülbelül hatvanan-hetvenen jövünk össze. Szabály volt, hogy egymás között csak magyarul beszélhetünk.

Csizmadia Zoltán nyugdíjas közgazdásszal weinheimi otthonában beszélgettem. A szőlőhegyről lehet látni Mannheim-Ludwigshafen hatalmas gyárkéményeit és Speyer templomtornyait. Itt is minden Magyarországra emlékeztet. A sok magyar nyelvű könyv, a székely hímzések, az előszobában a nemzeti színű zászló. Az 1956-ban Nyugaton megjelenő magyar nyelvű újság, a Nemzetőr egyik alapítója emlékezik vissza. Fiatal éveit Csizmadia Zoltán is a váci börtönben töltötte.
– Huszonkét évesen, 1952-ben kerültem a váci börtönbe. Kreált perben, a Nyugatra való szökés szándékáért ítéltek el nyolc évre. A valóság azonban az volt, hogy még meg sem kíséreltem a disszidálást, csak tudtam arról, mint sorkatona, hogy társaim közül néhányan el akarják hagyni az országot.
– Tehát azért ítélték el, mert nem jelentett?
– Azért. A nyolc évből aztán öt év lett, mert jött 1956, a forradalom. Vác tanulságos volt számomra. Szörnyű volt a folyamatos éhség, félelem a haláltól, mert sorban végezték ki az embereket. A börtön – Ady szavaival – tényleg a „halál szárítója” volt. Amikor a dízelmotorokat bekapcsolták, tudtuk, hogy ismét egy embert küldenek a másvilágra. A börtönparancsnok, Lehota ezredes már a Rajk-perben is nevezetes verőlegény volt. Nekünk azt mondogatta: a legnagyobb problémája az, kap-e elég meszet, hogy bennünket elfedjen kivégzésünk után. Gonosz ember volt. Hóman Bálintot, a haldokló volt kultuszminisztert ágyhoz láncoltatta. Vörös János vezérkari főnökkel és több tábornokkal voltam egy folyosón. Lajtos Árpáddal, a Szent László-hadosztály vezérkari főnökével kerültem jó barátságba, egy cellában ültünk. Végül is a váci lakosság szabadított ki bennünket.
– Miután kiszabadult, hová ment?
– Győrbe, ahol csatlakoztam a szabadságharcosokhoz és tolmácsként segítettem az Ausztriából érkező vöröskereszteseknek, újságíróknak. November végén még meglátogattam Pápán a szüleimet, elbúcsúztam tőlük, mert tudtam, hogy menekülnöm kell, különben visszavisznek a börtönbe. Ausztriába szöktem. Bécsben Tollas Tiborral 1956. december 1-jén megalapítottuk a Nemzetőr újságot, amelybe vezércikkeket írtam. 1957. január 15-én jelent meg a Szégyen újabb éve című írásom, amiben utaltam a szovjet leigázásra, és arra, hogy visszatértek a kommunisták a hatalomba. 1960. március 15-én megjelent a Brutus éve vezércikkem, amely már arról szólt, hogy Nyugaton is elárulták a magyar szabadságharcot. Úgy láttam, hogy a hivatásos újságírásnak számomra nincs értelme, ezért már 1957-ben elmentem Olaszországba és beiratkoztam Rómában a politika– és a közgazdaság tudományok egyetemére. 1962-ben a doktori disszertációmat a Rákosi-diktatúráról és a forradalom kitörésének okairól ott írtam.
– Miért nem maradt Olaszországban?
– Nem volt akkoriban ott munkalehetőség. Végül is Németországba, a világ egyik legnagyobb vegyipari központjába, Ludwigshafenbe mentem, ahol azonnal kaptam munkát. Mint közgazdász a vezérigazgató mellé kerültem, a legszűkebb környezetéhez, az agytröszthöz tartoztam csaknem harminc évig. Mivel olaszul, németül és angolul perfektül beszéltem, így húsz országgal tartottam az üzleti kapcsolatot, Brazíliától, Chilén át egészen Szingapúrig. A németek nagyon megbecsültek.
– És a magyarok?
– 1975-ben a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának XIII./1975-ös határozatában, Losonczy Géza aláírásával megfosztottak a magyar állampolgárságomtól több társammal együtt a következő szöveggel: „… ezek a személyek, így Csizmadia Zoltán (… a külföldön tartózkodó bűnöző életmódjukkal, illetve az állampolgári hűség súlyos megsértésével a magyar állampolgárságra érdemtelenné vált”. Vagyis állampolgárságomtól mint bűnözőt akkor fosztottak meg, amikor vezető beosztást töltöttem be világ legnagyobb vegyipari cégénél.
– Csak az állampolgárságától foszthatták meg.
– A magyarságomtól nem lehetett. Egy József Attila-sort idéznék: ”Szeretlek, Te édes mostoha!” A hazámmal emiatt nem szakíthattam meg a kapcsolatomat. Rendszeresen járok haza, ismét magyar állampolgárként. Büszke vagyok arra, hogy mint a 465D951-es számú hajdani rab 2000. október 27-én én mondtam a beszédet a váci börtön falán elhelyezett emléktáblánál az 1956-ban kiszabadult politikai elítéltek emlékére.