UNGVÁRY KRISZTIÁN
Egy emléktábláról

A magyar antifasiszták számára Ságvári Endre egyfajta vonatkoztatási pont. A Szépilona vendéglő falán elhelyezett emléktábláját nemcsak ők, hanem magas rangú politikusok is megkoszorúzzák, mint pl. Hiller István, a Magyar Szocialista Párt elnöke.
A koszorúzás kapcsán kritikus hangok is megszólaltak (lásd Hahner Péter és Papp László Tamás, ÉS, 2004/33., 34.), mondván, Ságvári Endre antifasiszta ellenálló tevékenysége nem demokratikus, hanem diktatórikus célt követett, amit az is bizonyít, hogy Ságvári kommunista politikusként helyeselte a Molotov-Ribbentrop-paktumot és a sztálini párt intézkedéseit.

Nem tudhatjuk, hogy Ságvári mit tett volna 1945 után. Családjának többsége kommunistasága miatt 1945 előtt megtagadta, de a háború után közülük többen is akadtak, akik a totális diktatúra szolgálatára adták magukat, húga például az MDP Központi Vezetőségének munkatársa, majd 1956 után az MSZMP KB tagja is volt. A sor folytatható volna, de a Ságvári-történetben sokkal fontosabbak azok a szálak, amelyek miatt a Szépilona kocsiszín mellett a Remíz vendéglő falán még egy márványtáblának volna helye... Minden jel szerint erről a Ságvári-ügyben az antifasiszta emlékkultúrát szorgalmazók mit sem tudnak. Fencsik Flóra azt emelte ki, hogy Ságvári "legalább visszalőtt", Donáth Ferenc szerint "nyilasokkal vívott kézitusát", Sándor Iván szerint "Ságvári elpusztítói gyilkosok".

Mindegyik állítás súlyos tárgyi tévedés. Ságvári ugyanis nem visszalőtt, hanem ő lőtt először. Letartóztatói közül egyik sem volt a nyilas párt tagja. A kirobbant tűzharcban a nyomozók szolgálati kötelességüket teljesítették, nem nevezhetőek gyilkosoknak.

Ezek a tévedések is súlyosak, de eltörpülnek amellett, hogy Ságvári személye elválaszthatatlan azoktól a gyilkosságoktól, amelyeket nevében és nevével követtek el. Halála 1945 után azonnal politikummá, és több perben is justizmord forrásává vált. Az illegális kommunista párt túlélői szerették volna felelősségre vonni azokat a rendőröket és csendőröket, akik 1945 előtt kihallgatásaikon és kínzásaikban részt vettek. Sokan részben ezért léptek be a politikai rendőrség, a későbbi ÁVH soraiba. Itt kezdettől fogva ugyanazokat a módszereket használták, mint az őket korábban kihallgatók. Lényeges különbség volt azonban, hogy a Horthy-rendszer rendvédelmének nem volt szüksége prekoncepciók gyártására ahhoz, hogy a kommunistákat üldözze, míg a kommunisták számára a folyamatos koncepciógyártás határozta meg a felelősségre vonást, amelynek során ugyanazt a büntetést kapta bűnös és ártatlan. Erre példa a Ságvári-ügy is.

*

A későbbiek megértéséhez szükséges először vázolni, mi is vezetett 1944. július 27-én Ságvári halálához. Rendőrnyomozók már régebben figyelték Ságvári egyik kapcsolatát, részben azért, mert azt hitték, hogy az illető nyomán Kádár Jánost is le tudják tartóztatni. Kádár helyett azonban Ságvári nyomára bukkantak, akit július 27-én reggeltől követtek, majd amikor Ságvári egy elvtársával, Szabados Lajossal találkozott a mai Szépilona vendéglőben (akkor Nagy cukrászda), utasítást kaptak letartóztatására. Gondot okozott, hogy nem volt mindenkinél pisztoly, és csak egy kötözőszíj állt rendelkezésre. Ságvári a kerthelyiségben, a leghátsó asztalnál foglalt helyet. Négy polgári ruhás rendőrnyomozó, Palotás Ferenc törzsőrmester, Kristóf László őrmester, Cselényi Antal államrendőrségi detektív és Pétervári János őrmester, gépkocsivezető vett részt a letartóztatási akcióban. Szabadost Palotás és Kristóf, Ságvárit Cselényi és Pétervári fogta közre. Hárman pisztolyukat is elővették, mindkettőjüket megmotozták, és Kristóf egy nála lévő szíjjal el is kezdte kötözni Szabadost. Hallotta, hogy motozás közben Cselényi odaszólt Ságvárinak "kár a gőzért, Endre". Ez azonban nem hatott nyugtatóan, mert Ságvári a táskájához kapott, onnan kirántott egy pisztolyt majd azonnal lövöldözésbe fogott, és az eléje álló Cselényivel összeverekedett. Kristóf Cselényi segítségére sietett, és lefogta Ságvári kezét. Palotás lövöldözni kezdett, de a nagy tumultusban Ságvári helyett Kristóf felkarját találta el, ami miatt az kénytelen volt elereszteni Ságvári kezét, aki ezt kihasználva kiszabadult és elfutott. Már a lövöldözés kezdetén Cselényit a vállán, Pétervárit a hasán, Kristófot a combján sebesítették meg Ságvári golyói, Kristófnak a dulakodás közben combcsontja is eltört. Ságvári eldobta a kiürült tárú pisztolyt, és kiszaladt a kerthelyiségből. Az utána rohanó Cselényi kiabálására "fogják meg, tolvaj!": a kapuban egy beszkártos és egy feltűzött szuronyú puskás katona állta Ságvári útját, egyik el is gáncsolta, de Ságvári továbbfutott. A Budakeszi úton, a bejárattól nem messze érte utol Cselényi golyója. Ságvári összeesett, a sérült rendőrökkel együtt kórházba szállították, de útközben Pétervárival együtt meghalt.

1945 után azonnal megindult a "háborús és népellenes bűnösök" felelősségre vonása. Mivel a csendőrség és rendőrség nyomozói közül sokan szadisztikus eszközöket alkalmaztak a nyomozások során, érthető, hogy az illegalitást túlélő és jelentős részben az új erőszakszervezetekben tevékenykedő kommunista párttagok mindent elkövettek annak érdekében, hogy börtönbe juttassák volt kínzóikat.

Ennek során már kezdettől fogva történtek furcsaságok. A kommunistaellenes nyomozásokat vezető Juhász István csendőrnyomozót halálra ítélték, de Antal bátyját, aki ugyanúgy ugyanazokban a nyomozásokban vett részt, a politikai rendőrség kiképzőnek megtartotta, és később életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

Palotás Ferencet 1948-ban tartóztatták le. Az ellene indított eljárás jogilag megalapozott lehetett volna, hiszen Palotásra számtalan tanú bizonyította, hogy kihallgatások során szadisztikusan viselkedett, vert, villanyozott, sőt az 1945 januárjában kivégzett Braun Éva nemi szervébe gumibotot is dugott. Első fokon Palotást halálra is ítélték, de a fő vádpont nem a sok esetben rokkantságot okozó verések, hanem "Ságvári elvtárs" meggyilkolása volt.

Utóbbi titulus elég sajátos, hiszen egy bíróság elvileg független és pártok felett áll - formalitásokkal azonban a szocialista jogszolgáltatás gyakran nem foglalkozott.

A Budapesti Népbíróság ugyan nem tudta bizonyítani, hogy Palotásnál lett volna pisztoly. Ennek ellenére emberölésben bűnösnek találták, mivel vádlott-társaival "akarategységben" követte el tettét, és ezért teljesen mindegy, hogy a helyszínen ki lőtt.

A Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) azonban életfogytiglanra enyhítette az ítéletet, mondván, hogy nem bizonyítható, hogy a letartóztatók szándéka "eleve Ságvári Endre megölésére irányult volna". A NOT figyelembe vette azt is, hogy a vádlott a letartóztatásban parancsra vett részt, és ezért ezt a vádpontot mellőzte. Palotás jellemrajzához tartozik, hogy a kínzásokban tanúsított túlbuzgósága mellett volt, akit megmentett, perében több mentő tanú is megjelent. Így bizonyítást nyert az is, hogy az időközben az ÁVH-n meggyilkolt Ries István igazságügy-minisztert figyelmeztette a német megszálláskor arra, hogy letartóztatása küszöbön áll, és több zsidót is mentett, anyagi érdekeltség nélkül.

Palotás Ferencet 1956. november 1-jén szabadították ki a börtönből a felkelők. Azonnal az osztrák határ mellett élő rokonaihoz utazott, és feleségül vette menyasszonyát, aki az életfogytiglani ítélet ellenére sem hagyta el. Bár könnyen megtehette volna, nem disszidált, 1957-ben önként jelentkezett a rendőrségen abban a reményben, hogy büntetését mérséklik. Először lecsukták, de 1957. október 24-én a börtönben és azóta tanúsított "példás magaviseletére tekintettel" elengedték, de Kristóf kézre kerülése után ismét letartóztatták.

*

Több oka is volt annak, hogy 1956 után Ságvári Endre ügye ismét terítékre került. Az ÁVH utódszerveként újjáalakuló politikai rendőrség igyekezett bebizonyítani, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc a "horthy-fasizmus" műve volt. Ennek érdekében az összes bűnügyi nyilvántartásban szereplő nyilast és csendőrt ellenőrzés alá vonták. A politikai rendőrség ugyan egyetlen esetet sem talált, amikor ilyen múltú személyek jelentős szerepet játszottak volna a forradalomban, de több esetben eljárást tudtak indítani 1944-1945-ös vagy 1919-es cselekményekért. Ha pedig szabályos eljárásra nem volt mód, akkor ügyeket kreáltak.

Ennek során került elő Kristóf László, aki Palotással ellentétben nem vett részt a kihallgatásokban. Kristóf feladata ugyanis a helyszíni figyelés, a beépülés volt, letartóztatottakkal a dekonspirálódás veszélye miatt gyakorlatilag nem kerülhetett kapcsolatba.

1944. júliusi sebesülése olyan súlyos volt, hogy ausztriai fogságba eséséig gipszben feküdt, a nyilas kormány alatt tehát semmiben sem vállalhatott szerepet. A nála lévő igazolványok segítségével sikerült 1945 után illegalitásba mennie. Békéscsabán telepedett le, ahol feleségével együtt kishaszonbérletben földet művelt, valamint alkalmi munkákat végzett a MÁV és a Szervestrágyagyűjtő Vállalat alkalmazásában, és a téeszbe is belépett.

Kristóf vesztét az újjáalakuló besúgóhálózat okozta. Az ÁVH utódszerve számos ügynököt alkalmazott csak azért, hogy utcai beszélgetések során "ellenséges elemeket" derítsenek fel. Erre használták "Lovas István" nevű ügynöküket is, akinek "állandó feladata vidéki útjai alkalmával ellenséges személyek felderítése" volt. "Lovas" jelentése alapján indult Kristóf ellen nyomozás. Az ügynök az ebédlőben a mezőhegyesi méntelep vezetőjével beszélgetett, amikor utóbbi az ott lógó, "munkásmozgalmi mártírokat" ábrázoló képek közül Ságváriéra mutatva azt kérdezte, hogy "ismertem-e ezt a csirkefogót? Mondtam, hogy nem.
Erre elmondta, hogy Ságvárit az ő sógora lőtte agyon Budán egy cukrászdában, aki abban az időben nyomozó csendőr volt."

Erre beindult a gépezet. Kristófot 1958. január 22-én letartóztatták. Ennek során bizonyos szempontból a Ságvári-ügy ismétlődött meg, mert a letartóztatás során több hiba történt, és Kristóf ismét megsebesült. A lakásán megjelenő rendőrök ugyanis nem mondták meg neki, hogy le akarják tartóztatni, ő viszont vonakodott elmenni, mondván, esik az eső. Az egyik nyomozó erre elment erősítésért. Ezután Kristóf mégis elszánta magát az indulásra. Az utcán haladva beugrott egy ház udvarára, az utána nyomuló nyomozóval dulakodni kezdett, kiverte kezéből a pisztolyt, majd elfutott. Egy járókelőtől biciklit szerzett, és volt adósától 4000 forintot vett magához. Nem volt azonban esélye, mert a helyi karhatalmisták hajtóvadászatot indítottak ellene. A mezőberényi Körös-híd mellett fogták el. Kristóf azt kiabálta, nem fogja hagyni magát élve elfogni, inkább lőjék agyon. Egy sorozat combon találta, lába (1944-hez hasonlóan) ismét eltört.

Az új eljárás során Palotás és Kristóf mellé hamarosan további csendőröket és rendőröket is begyűjtöttek, akiknek ugyan nem volt közük Ságvári halálához, de kínzásokban részt vettek. Összesen 13 személy került a bíróság elé. Erre azért volt szükség, hogy a fizikai bántalmazásokban alapvetően részt nem vevő Kristófot összemoshassák a szadista kínzásokkal megalapozottan vádolható személyekkel. Az eljárás során 74 tanút hallgattak meg, köztük sokan 1945 előtt az illegális kommunista párt tagjai voltak, és szörnyű bántalmazásokat szenvedtek el letartóztatásuk során. Néhányan, mint Nonn György legfőbb ügyész, Hazai Jenő ávéhás ezredes a Kádár-, illetve Rákosi-rendszerben maguk is törvénytelenségek sorozatát követték el, és a pert nyilvánvalóan boszszúállásra is használták.

A perben szerepet kapott az 1956-os szabadságharcot gyalázó könyvet megjelentetett hírhedt házaspár, Hollós Ervin és Lajtai Vera is. Hollós ekkoriban a politikai rendőrség "belső reakció" elleni osztályát vezette, és korábban a Nagy Imre-per egyik felelőse volt, nevéhez tapad gyakorlatilag minden 1956 utáni megtorló eljárás, tehát több száz ember haláláért és ezrek börtönbe jutásáért felelős. Felesége, Lajtai Vera pedig illegális kommunistaként szenvedő alanya volt a Hain-féle rendőrnyomozók kínzásainak.

Az 1959. szeptember 12-én ítéletet hirdető katonai bíróság nem ismerte el az 1949-es Legfelsőbb Bíróság ítéletét, és Palotás Ferencet bűnösnek találta Ságvári Endre megölésében. Természetesen ugyanúgy bűnösnek találták Kristófot is, annak ellenére, hogy a bíróság megnyugtató módon továbbra sem tudta megállapítani, hogy melyikük lőtt Ságvárira. Kristóf vallomása szerint ugyanis nála nem volt pisztoly. A halálos lövéseket egyébként is Cselényi Antal adta le, ezt Ságvári Endre boncolási jegyzőkönyve is megerősítette. A per során fel sem merülhetett, hogy az érintettek szolgálati szabályzatban leírt kötelességüket teljesítették akkor, amikor a lövöldözővel szemben fegyverüket használták. Ha nem ezt tették volna, akkor maguk is súlyos kötelességmulasztást követtek volna el.

A bíróságot az ilyen "apróságok" nem érdekelték. Az ítélet feje tetejére állította a jog értelmezését, amennyiben a Horthy-rendszer erőszakszervezeteinek teljes tevékenységét jogtalannak, míg az ezzel szembeni erőszakos ellenállást jogosnak ismerte el.

"A fegyverhasználat kérdésében a bíróság megállapította, hogy a munkásmozgalom tagjai és az egyéb üldözöttek tisztában voltak azzal, hogy elfogásuk esetén, ha a csendőrnyomozók kezeibe kerülnek, milyen sors vár rájuk, nevezetesen durva bántalmazás, megkínzás és rendszerint halál. Éppen ezért, ha ennek tudatában szökést, ellenállást kíséreltek meg, esetleges fegyverhasználat közbeiktatásával is, az jogos, igazságos ellenállás, márpedig a joggyakorlat szerint ilyennel szemben törvénytelen a fegyveres fellépés. Különösen azt célozza a törvényhozó akarata a népbírósági törvény vonatkozásában, így annak szelleme és indoklása is."

A kommunista bíróság logikája szerint a Horthy-rendszerben politikai ügyben a rendszer oldalán fegyvert használók mindenképp bűncselekményt követtek el, akkor is, ha erre a másik fél kényszerítette rá őket. Ráadásul a cselekményt nem emberölésnek, hanem gyilkosságnak értékelték, ami előre megfontolt szándékosságot feltételez, és kizárja azt a lehetőséget, hogy a fegyverhasználatra kényszerítő külső körülmények miatt került sor. Félreértés ne essék: természetes, hogy a bíróságnak el kell ismernie az ellenállás jogát. Az azonban ebből nem következik, hogy az ellenállással szemben fellépők automatikusan megvalósítják a bűncselekmény tényállását.

Az ítéletben azonban ennél is tovább mentek, mert leszögezték, hogy teljesen mindegy, ki is lőtt, a helyszínen tartózkodók mindegyike kollektív bűnös.

"Végül a katonai bíróság azon nyomozók, detektívek magatartását, akik nem a fizikai bántalmazásban, megkínzásban vettek részt, hanem csupán ezt megelőzően nyomozati cselekményeket végeztek, így munkásmozgalomba beépülés, provokatív cselekmények, figyelés, házkutatás, letartóztatás stb. - a későbbiek szerves részének kellett hogy tekintse, ui. minden csendőrnyomozó, ugyanúgy, mint minden üldözött személy, tisztában volt, hogy az ő munkájának mi a célja, és ha az eredménnyel jár, az üldözöttekre milyen sors következik be. Már pedig ezt tudva, az ezzel szembeni ellenállást jogosnak, az ilyen igazságtalan, törvénytelen cselekvőséget pedig a népbírósági törvény szelleméből, a szocialista jogtudat és igazságérzetből kiindulva pedig törvénytelennek kellett tekinteni, így az ebben résztvevők pedig jelen bűnügyben is megállapított bűncselekmény tettesei."

Ezzel a formulával mindenben vétkesnek lehetett nyilvánítani Kristófot. Róla öt tanú vallotta, hogy részt vett bántalmazásokban, de ezek közül egyet augusztusban bántalmaztak, amikor Kristóf kórházban feküdt. Kurucz István és az ávéhás Hazai Jenő nem emlékezett pontosan. Bekker Lajos, Pintér Marianne és Gáspár Ferenc esetében tűnt többé-kevésbé egyértelműnek, hogy Kristófot látták a kihallgatások során, bár ő ezt végig tagadta. A fő vádpont egyébként nem a verésekben történt, utólag nehezen bizonyítható részvétel volt, hanem "Ságvári elvtárs meggyilkolása", valamint az, hogy Kristóf "megrögzött ellenség, aki elfogásakor is a végsőkig ellenállt. A börtönből összejátszást kísérelt meg, az egész eljárás során nemcsak konokul tagadott, hanem az egész igazságszolgáltatásról lebecsülő önteltséggel nyilatkozott mindvégig, még a tárgyalás során is, egészen az utolsó szó jogán tett nyilatkozatáig."

A bíróság kicsinyességére és rosszindulatára jellemző, hogy Kristóf húgának nem engedték meg, hogy vallomást tehessen, és ez után nem részletezett "tiszteletlen magatartása" miatt 200 forintos pénzbírsággal is sújtották.

Palotás és Kristóf elítélése a jogtiprás szélsőséges esetének tűnhet, de a bíróság jogilag abszurd ítéletei mégsem nélkülöztek egyfajta logikát. A Kádár-rendszer az 1945 előtti csendőröket, rendőröket és hivatásos tiszteket ugyanezen elv alapján sújtotta kollektív büntetéssel. Igaz, legtöbbjük esetében ez csak abból állt, hogy munkahelyi előmenetelüket akadályozták, gyermekeik nem tanulhattak egyetemen.

Másodfokon a Legfelsőbb Bíróság ítélkezett.

Szemben az elsőfokú ítélettel, -amelyben Palotást életfogytiglani börtönnel sulytották-, rá is a halálos ítéletet szabták ki. A per többi vádlottjának ítéleteit is súlyosbították, Molnár Mihályt halálra, Bujdosó Józsefet életfogytiglani börtönre, a többieket 2 és 8 év közti szabadságvesztésre ítélték. Az ítéleteket 1959. november 18-án végrehajtották. Az érintettek családjait is meghurcolták, gyermekeiket a rendszerváltásig hátrányban részesítették.

A diktatúra burkolt továbbélése, hogy Kristóf özvegyének tizenöt évvel a rendszerváltás után is viselnie kell a koncepciós ítélet szégyenbélyegét.

***

A nemzeti emlékezet és a jog oszthatatlan.
Ha van antifasiszta minimum (amit pl. György Péter az ÉS 2004/38. számában szorgalmazott), akkor léteznie kell antikommunista minimumnak is. Szomorú, hogy erről sokan nem akarnak tudomást venni.

Ságvári emléktáblája előtt minden évben koszorúznak, de arra senki sem emlékszik, hogy a jog meggyalázásával Ságvárira hivatkozva, az ő nevével és az ő nevében embereket akasztottak fel és családokat tettek tönkre.

Ezzel a magatartásukkal az antifasiszták magukat hiteltelenítik, -másokkal szemben pedig ugyanazt a "halottgyalázást" követik el, amelyet az ÉS 2004/35. számában Kozák Gyula a Ságvári-koszorúzók ellenzőivel szemben emlegetett.