Asztalos Tamás
Ron Werber 2002-ben küldte el először vizitkártyáját azoknak a magyar polgároknak, így köztük nekem is, akik olyan világban szeretnének élni, amelynek alapját az emberközpontú görög filozófia, a polgárközpontú római jogrendszer és a szeretetközpontú keresztényi magatartás határozza meg. Mi a párbeszéden nyugvó társas viszonyban, a demokratikusan hozott törvényekben és az általános erkölcsi értékek egyetemességében hiszünk.
Werber az idén ismét elküldte a vizitkártyáját nekünk. Sajnos ez a kártya is bepiszkolódott. Így ezzel sem tudunk semmit sem kezdeni. Igaz, hogy nem a mi meghívásunkra, de a mi országunkba érkezett, így gyakorlatilag mi is a vendéglátói közé tartozunk. Tudnia kell, hogy mi mindig mindenkit szívesen látunk, ha jó szándékkal közeledik felénk. Messzi földön híres a magyarság vendégszeretete. Werber azonban sorozatosan próbára teszi a türelmünket, s visszaél a bizalmunkkal. Köszönés helyett paranoiásnak nevez minket, majd egyszerűen lefasisztáz bennünket, mondhatnám, ajtóstul ront az otthonunkba. Ez nagyon udvariatlan, úriemberhez nem méltó viselkedés.
Werber úr bizonyára ismeri azt a közmondást, hogy „aki megment egy életet, az egy egész világot ment meg”. Mondjuk másként! Aki megbánt egy embert, az egy egész világot bánt meg. Werber megbántott engem. Igaz, hogy én ugyanolyan névtelen megbántott vagyok, mint az a névtelen élet, akit névtelenül megmentett valaki.
Miután Ron Werber a bemutatkozás egy sajátos módját választotta, engedjék meg nekem, hogy én is hasonlóan, mint egy olyan ember, akit valaki lefasisztázott, sajátosan mutatkozzam be neki.
1998 és 2002 között fideszes városi képviselő, a 2002-es országgyűlési választáskor fideszes választókerületi kampányfőnök, a helyhatósági választásokon fideszes polgármesterjelölt voltam. A polgári életben a múlt értékeinek a megóvásával foglalkozom. 1990-ben megkezdtem az aszódi zsidó temető és a Schossberger-mauzóleum megmentését. Szükség volt rá, mert a Kádár-rendszerben kis híján elpusztították. Hat évig dolgoztam folyamatosan a temetőben. Pénzt teremtettem elő, segítőket szereztem, magam mellé állítottam a szakmát, a zsidó egyházat, a városunkban működő keresztény egyházakat, pártokat, intézményeket, civil szervezeteket, valamint nagyon sok jó embert, miközben együtt dolgoztam a kivitelezőkkel. A műemléki rekonstrukciót társadalmi munkában végeztem.
Az elkészült temetőben 1996 nyarán hangzott föl a kaddis. Az ünnepen beszédet mondott Lazarovits Ernő, a Mazsihisz képviselője, az aszódi evangélikus esperes, a római katolikus plébános, a baptista lelkipásztor és Ráday Mihály. Még abban az évben Kós Károly-díjjal jutalmazta Baja Ferenc miniszter a fölújítást, 1997-ben pedig Podmaniczky-díjat vehettem át. Érdemes tudni: Göncz Árpád köztársasági elnök felhatalmazott, hogy pályázataimban mint a munka támogatóját megnevezhetem. Szólhatok Becker Pál államtitkár hozzáállásáról, aki mindvégig segítette a munkámat. (Ő akkor országgyűlési képviselő volt a körzetünkben, most Mádl Ferenc személyi titkára.) Szívesen említem Arje Kaddart, aki az Izraeli Szemlében megjelent cikkeiben példaként állította be a temető megmentésének folyamatát, Yehuda Lahavot, aki az Al Hamismarban írt rólunk mint „másféle gójokról”, és Ráday Mihályt, aki a Magyar Nemzetben is beszámolt a helyreállításról.
A temetőt azóta sok százan – hozzátartozók, egykori aszódiak, tudományos kutatók – felkeresték Izraelből, az USA-ból, Angliából és magyarországi városokból. Április 16-án a holokauszt 60. évfordulója alkalmából a város kegyeletteljes megemlékezését – az általam tervezett és megépített – Mártírok emlékművénél tartotta. Mind a mai napig őrizzük az 1996-os ünnep méltóságát és békéjét. Ezt a békét mi még nagyon sokáig őrizni szeretnénk.
Kérem Werber urat, szerénytelenségemet ne kérkedésként értelmezze, hiszen én csupán egy paranoiás vagyok, aki egy hosszú évtizedet áldozott arra, hogy a maga eszközeivel elősegítse a zsidó–keresztény megbékélést. Kérem, bocsásson meg nekem, hogy miközben lefasisztázottan, egyben leantiszemitázottan dolgozom a zsidó temetőben, arra gondolok, hogy az előítéletek ellen nem elég az egyik oldalon küzdeni! Kérem, bocsássa meg azt is, hogy Gál Adolf sírja fölött elpanaszolom az egykoron oly nagyon szeretett orvosnak, hogy a gyűlölet mindkét oldalról szítható, s egyik oldalról sem kell igazat állítani ahhoz, hogy higgyenek a gyűlöletkeltőnek. Bocsássa meg azt is, miközben én legyűrve megbántottságomat megbocsátok neki, hogy arra gondolok, hozzá nem jutott el az üzenet, s ezért is, másért is, de Werber úr nem lát engem. Nem lát, mert csupán egy vagyok azok közül a névtelen tízezrek közül, akiket mint Fidesz-tagokat bántott meg, s így elveszek a hozzám hasonlók sokaságában. Nem láthat, mert nagyon kicsinek látszom azon százezrek között, akik körülvesznek minket, és bármikor kiállnak velünk együtt mind a magyar, mind pedig az egyetemes emberi értékek védelmében.
Más okból sem láthat bennünket. Egyrészt eltakarnak minket az őt idehívók, akik még a Kádár-rendszerben nőttek nagyra, s akik nagyra nőtt árnyékukkal egyre sötétebb paravánt húznak a horizontra. Másrészt Werber egy háborút néz és vizionál, ami nem itt, hanem a saját lelkében és a saját országában dúl. Azt a borzalmas háborús filmet vetíti ki arra a nagy fekete paravánra. Tulajdonképpen pontosan azt látja, amit egyáltalán nem akar látni. Ezért kérem, inkább nézzen ránk, s minket lásson!
Béke kísérje útján!