A török kormány 1915-ben elindított egy tervet, amelynek célja az Oszmán Birodalom területén élő örmény lakosság teljes megsemmisítése volt. Néhány év leforgása alatt több mint 1 500 000 örményt gyilkoltak le, a megmaradt lakosokat pedig elűzték történelmi hazájukból, ahol őseikkel együtt több mint 25 évszázadon keresztül éltek.

A népirtás után az egymást követő török kormányok megpróbálták úgy beállítani az 1915-ös borzalmakat, hogy azok az első világháború következményei voltak. Történelmi tény azonban, hogy a háború nem ok, hanem csak lehetőség volt a kitelepítési terv végrehajtására és az azt kísérő kegyetlenségekre és öldöklésekre.

A népirtás csupán alkalmazta Abdülhamid szultán szállóigévé vált mondását: „Az örmény kérdéstől úgy szabadulhatunk meg, hogy megszabadulunk az örményektől.”

Az Örményország török megszállásával kezdődő több évszázados diszkrimináció, elnyomás és kegyetlenkedés után az örmények reformokat követeltek, és 1878-ban írásban garantálták számukra életük biztonságát (Berlini Kongresszus, 61. cikkely), de mindez üres ígéret maradt.

II. Abdülhamid szultán keresztülvitte örmény népirtási tervét.

A közelgő katasztrófától tartó európai nagykövetek a reformok végrehajtását sürgették, és elhatározták, hogy Hoff és Westenenk személyében két európai főbiztost küldenek az örménylakta tartományokba, tíz éves időtartamra. A két biztos 1914. május 23-án írta alá szerződését Talaat török belügyminiszterrel. A török kormány azonban az első világháború kitörésekor felmondta a szerződéseket, és végrehajtotta a tervezett népirtást, mégpedig a következőképpen.

Első lépésként besorozták a hadseregbe a 18 és 50 év közötti egészséges örmény férfiakat, később azonban eltávolították őket a harcoló egységekből, és gyakorlatilag mintegy 300 000 örmény katonát mészároltak le saját katonatársaik.

A többi örményt megfosztották önvédelmi fegyvereiktől.

A hadsereg körülvette az örmény falvakat és városokat, és lehetetlenné tette közöttük a kapcsolattartást, hogy ne tudjanak egymás sorsáról.

A török hatóságok 1915. április 23-áról 24-ére virradó éjszaka Konstantinápolyban letartóztatták az örmény vezetőket és értelmiségieket. Később kitelepítették és halálra kínozták őket. A cél az volt, hogy vezetők nélkül hagyják az örményeket, és csökkentsék az esetleges ellenállás veszélyét.

Az örményeket ismeretlen célpontok felé indították útnak. Napokig kellett gyalogolniuk a perzselő napon, nem ehettek, nem ihattak, nem pihenhettek. Elhagyatott helyekre érve a rendőrség, a „Csettisz” és kurd bandák tömeges mészárlásokat rendeztek közöttük. Csak a szép nők életét kímélték meg, akiket erőszakkal elhurcoltak.

1915. április 4-én Talaat belügyminiszter, Enver hadügyminiszter és Dr. Nazem főtitkár táviratot küld a kormányzóknak, polgármestereknek és városi hatóságoknak azzal a paranccsal, hogy semmisítsenek meg minden örményt, és egyetlen örményt se hagyjanak életben.

Talaat parancsát követve, a kitelepítések és vérfürdők kevés túlélőjét a szíriai sivatagokban semmisítették meg. A túlnyomórészt nőkből és gyermekekből álló 200 000 túlélőt Der el Zorban gyilkolták le. 70 000 örményt Rász-el-Ainban, 50 000-et Intilliben öltek meg.

A NÉPIRTÁS FOLYTATÓDIK

Az örmények ellen 1915-ben és 1916-ban elkövetett népirtás több mint másfélmillió embert fosztott meg életétől.

1926-ban az örmények lélekszáma 2 900 000. A tömeggyilkosságok után tíz évvel még mindig 1 570 000 ember hiányzik. Legkevesebb ennyi emberről van szó, de ez a szám korántsem jelenti a maximumot, hiszen nem számol az 1914 és 1926 között eltelt húsz év népességnövekedésének ütemével.

1926 óta az örmények lélekszáma 2 900 000-ról 6 millióra növekedett. Tehát ha nem lett volna népirtás, akkor a világon ma legalább 10 millió örmény élne.

[/b]A török hatóságok 1915-ben elkövetett népirtása ma sem ért véget. A mai Törökország belső területein élő örmények fokozatosan elveszítik identitásukat. Ugyanígy a más országokban élő örményekre is az a sors vár - a szovjetunióbeli örményországiak kivételével - hogy lassanként elveszítik kulturális identitásukat. Mindahányszor egy örmény elveszíti identitását, az 1915-ben kitervelt és megindított népirtás gyümölcse érik be.

A tömegmészárlások és kitelepítések miatt az örmények történelmi műemlékeiket is elveszítették. Örményország történelmi műemlékeinek lerombolása is a népirtás egyik következménye volt.

A konstantinápolyi Örmény Patriarkátus statisztikai adatai szerint 1914-ben 210 kolostor és közel 700 apátsági templom működött. A kolostorok fennhatóságán kívüli templomok száma 1639 volt (ezek az adatok az örmény nemzeti egyház vagyonára vonatkoznak; az örmény katolikus és protestáns egyház vagyonát nem tartalmazzák).

[b]1915 és 1923 között több mint ezer örmény templomot és kolostort romboltak földig, 691-et pedig részben elpusztítottak.