Tegnap láttam Andrew G. Vajna szabadság, szerelem című filmjét. Először nem nagyon akartam megnézni, mert ugye az a tenyérbemászó hollywoodi Vajna, meg a – finoman szólva - nem túl tehetséges Dobó Kata, megfejelve ennek a kormánynak a támogatásával (kulturális minisztérium, különböző alapok stb.) nem túl sok jót ígért. Vagy egy giccses nyálfolyást, vagy egy reformkomcsikat mentegető propagandát, vagy egy a „jóakaratú tömegbe törvényszerűen belevegyülő szélsőségeseket, fasisztákat, antiszemitákat” is felvillantó áthallást, vagy egy polkorrekt a „lakatosinas roma együtt harcol az egyetemista holocausttúlélővel” szájbarágást (mert ugye azért az 56-os Magyarországon egy fekete afroeurópainak a cselekménybe beleszövése azért necces lett volna, még akkor is, ha hollywoodban ma már ez kötelező), vagy szimplán egy unalmas kurzusfilmet vártam. Leginkább mindezt együttvéve.Aztán meglepő módon egyre több olyan ismerősöm kezdte ajánlgatni a filmet, akiknek a világnézete és ízlése közel áll hozzám. A neten is, különös módon, egyre több kifejezetten jobbos felfogású ember kezdte ajánlgatni.
Engem is kellemes meglepetés ért. Még mikroszkóppal sem találni olyan momentumot a filmben, amely a mai kurzus szája íze szerint lenne. Például a fasiszta, szélsőséges, zsidó, aztiszemita, vagy akár a „jó kommunista” szavak el sem hallatszanak. Ezzel a filmmel a mai posztkomcsi hatalom hihetetlen öngólt rúgott. Szerintem ők és a többi támogató (Szerencsejáték Rt, TV2 stb.) vakon megbíztak Vajnában, s legrosszabb rémálmaikban sem gondolták, hogy Vajna egy ilyen filmmel rukkol elő. (Hogy miért tette, az most nem érdekel.) A film kifejezetten hazafias húrokat penget. Méghozzá úgy, ahogy mi érzünk.
A film ügyesen szövi össze a vízilabdás, a szerelmi és a történelmi szálat. Zanzásítva ugyan, de megismerhető belőle az akkor történések kronológiája. Vajna - jó értelemben véve - amerikai profizmussal készítette el a filmet. Remek vágás, remek operatőri munka, látványos tömegjelentek stb. Egy pillanatig sem unalmas a film. Még humor is megtalálható itt-ott, jól oldva időnként a feszültséget. A párbeszédek nem kényszerű töltelékek, hanem elevenek, s élők. A néha fel-felbukkanó trágárság – véleményem szerint – bőven a megengedhető mértéken belül marad. (Ezt azért írom, mert ezzel kapcsolatban sok kritika látott napvilágot korábban.)
A film leggyengébb pontja Dobó Kata, aki a film első harmadában kifejezetten gyenge, már-már zavaró teljesítményt nyújtott, de később „feljavul” jó átlagossá. Sok színész viszont remekelt. Haumann Péter a sátáni ávósparancsnokot hátborzongatóan játszotta el, nagyon jól játszotta az aggódó anyukát Bánsági Ildikó, Csányi Sándor hozta a szokásos formáját, ugyancsak jó volt a „Tata” Jordán Tamás, vagy az edző Gesztesi Károly. Külön kiemelném az Esztert játszó, eddig általam nem ismert Szávai Viktóriát (ez az első filmje), aki Dobó Kata szerepét is jobban eljátszhatta volna...
A film legnagyobb erénye az, hogy bátran megfoghatjuk bármelyik közönyös, 56, a politika, vagy a történelmünk iránt nem érdeklődő ismerősünket, s elcipelhetjük a moziba. A hatás csak pozitív lehet. Ez nem egy olyan film, ami csak „ránk” van hatással, nem „szájbarágósan” „magyar” és „nemzeti”. Ez nem olyan, amelyet a moziba vitt középiskolások kiröhögnek és unnak. Persze hollywoodi klisékkel operál, nem egy „magasművészeti” alkotás, de végre egy olyan film, amit, ha minden tinédzser látna, akkor nem maradna a hatása nyomtalanul. Könnyen befogadható, de maradandó hatású. Érzelmi kötődést is kialakít és alapvető történelmi tényekkel is megismertet. Ez a mai közállapotainkba, a cinikus, mindent lefitymáló, az ünnepeinket lenéző, anemzeti érzést megvető közgondolkodásunkba deus ex machina módjára avatkozhat be! Az utóbbiak miatt ez egy kisebb csoda. Mindenki vigyen el rá annyi ismerőst, amennyit csak tud!
