"Pszichológiai polgárháború zajlik"
Szilágyi Ákos szerint lejárt az önáltatás ideje

Szilágyi Ákos a 2000 című folyóirat múlt év végi számaiban megjelent "Interregnum" című, kétrészes tanulmányában meglehetősen borúlátó látleletet adott a magyar demokrácia állapotáról. A probléma okairól kérdeztük a filozófus-esztétát.

- Mi a baj?

- A hatalomért folyó harc olyan szakaszába jutott, amelyben szűk politikai elitcsoportok, rivalizáló pártok ádáz küzdelméből az egész társadalomra kiterjedő háború kezd válni. A politikai harcban Magyarországon mindinkább a háborús logika érvényesül: kerül, amibe kerül. Semmi nem lehet elég drága a győzelemért, ha a "Haza" léte vagy nemléte forog kockán, ha az egyik oldalon a "magyar emberek" puszta létükért vívnak élet-halál harcot a "genocídiumot" folytató "nem magyar" emberek ellen, legalábbis az egyik nagy politikai táborban közkeletű elképzelés szerint. Háborúhoz mindig elég, ha az egyik oldal viselkedik háborúsan. Akár, mert az a kényszerképzete és ideológiája, hogy "ő" a "nemzet", és azt próbálja elhitetni a társadalommal, hogy választási vereségével agresszió érte az "országot", összeesküvés folyik a "nemzet" ellen, az államháztartás régóta halogatott reformja pedig nem más, mint hadüzenet a "magyar emberek" ellen, akik most voltaképp "honvédő háborút" vívnak a "Haza területén" a "globális ellenséggel" és a "nemzetárulókkal". Ez esetben persze a "nemzetrontó" pártoskodásnak, vagyis a választási demokráciának véget kell vetni. Márpedig, ha a pártok versengése polgárháborús jelleget ölt, akkor a parlamentáris demokrácia egyetlen politikai közösségének két, egyenként majdnem hárommilliós tábora ellenségekként kezd egymással bánni az élet minden színterén - politikában, gazdaságban, szakmai körökben és magánéletben egyaránt. Nem állítom, hogy kitört a polgárháború, még kevésbé, hogy a magyar társadalom többsége ezt szeretné. Csak azt állítom, hogy az az ország, amelyben a normális politikai osztottság tartósan háborús frontvonallá keményedik, és a politikai harcnak az ellenfél politikai megsemmisítése a célja, csak káosz és populista rend, interregnum és autokratikus etatizmus között választhat, tehát így is, úgy is a szakadék, a csőd felé közeledik, felbomlásra, gazdasági hanyatlásra ítéli magát.

- Mikor kezdődött a "hideg polgárháború"?

- Már a Fidesz első választási csatavesztése előtt általános tapasztalattá válhatott a magyar társadalom középrétegeiben, hogy a világnézeti, választási politikai szembenállás barátságokat tehet tönkre, családokat fűrészelhet ketté, ádáz haragot ébreszthet távoli és közeli rokonok szívében, politikailag eltérően szavazó szülőket, nagyszülőket és gyerekeket, férjeket és feleségeket állíthat egymással érzelmileg is szembe. A testvérgyűlölet, a rokoni viszály érzelmi hőfoka mindig nagyobb, mint az, ami a kívülállót sújtja, hiszen aki közel áll hozzánk, azt nagyobb erővel kell eltaszítani magunktól, hogy ellenségként ismerhessük föl és könyvelhessük el. Az ilyen magánéletig hatoló politikai konfliktus a társadalom polgárháborús meghasonlásának legbiztosabb előjele. A politikai válság ilyen körülmények között sokkal mélyebb, semhogy a demokratikus politika eszközeivel és pusztán a politika szintjén kezelhető lenne, vagy viszonylag rövid idő alatt meg lehetne szüntetni. A válságnak csak a leglátványosabb oldala a politikai háború kiéleződése és az antiparlamentáris politizálás átcsapása az utcára. A "hideg polgárháború" káoszának másik, legalább ilyen súlyú, bár kevésbé látványos következménye a kiábrándulás és a tömeges kivonulás a politikából, egyfajta "rész-nem-vételi demokrácia" kialakulása, amely mindig autokratikus, "rendcsináló" fordulatok veszélyével terhes. Ez azt mutatja, hogy politikailag aktív kisebbségek háborúja eldöntheti az ország sorsát, mert a többség lemond a részvételről. Pszichológiai polgárháború zajlik ma Magyarországon. És ez akkor is igaz, ha mindkét oldalon látom a törekvéseket, hogy a határt meg kellene húzni - talán sokan meg is húzták október 23-án. Azt remélem, egyre többen gondolják magukban: szép csöndben vissza kell araszolnunk erről a határról, nehogy véletlenül, indulatból átlépjük, vagy átlökjenek rajta azok, akiknek annál jobb, minél rosszabb. De azt legalább tudnunk, értenünk kellene, hogy elérkeztünk a határhoz. Ez a háborús társadalmi szembenállás hozta magával, hogy ősszel egy rövid időre kialakult az interregnum-szituáció veszélye. A demokratikus uralom interregnumáról beszélek, amelyhez már az is elég, ha az ellenzék felmondja a demokratikus szerződést, vonakodik eljátszani saját parlamenti szerepét, legyen az mégoly radikális. Mert ellenzék nélkül lehet kormányozni, csak nem demokratikusan.

- Milyen alapokon nyugszik ez a pszichológiai polgárháború?

- Azon, hogy Magyarországon nem egy, hanem két, politikailag is többé-kevésbé megszervezett, ellentétes érdekű, egymással rivalizáló középosztály van. 1998-ra nagyjából kialakult egy tagolt, erősebb és gyengébb érdekérvényesítő képességű rétegekből álló, de többé-kevésbé egységes magyar középosztály. Ezt vágta tudatosan ketté az akkor kormányra került Fidesz, azokat vonva az állam ölelő karjai közé, akik vagy lemaradtak a versengésben, vagy ezen a módon próbáltak előnyhöz jutni, esetleg kárpótolni magukat gyönge gazdasági és kulturális tőkepozícióikért. A hideg polgárháború szemben álló főszereplői a középosztálynak azok a rétegei lettek, amelyek az állami megrendelésekre, összefonódásokra, olykor korrupciós ügyletekre alapozzák vállalkozói egzisztenciájukat, állami támogatással tudnak csak fennmaradni gazdaságilag vagy kulturálisan. Többségükben tehát kistulajdonosok, költségvetési intézmények dolgozói, akik pénzhiánnyal, kulturális-, tudás- és kapcsolatitőke-hiánnyal küszködnek, és lemaradásukat, a fogyasztásból való viszonylagos kimaradásukat, olykor a váltás kényszerét súlyos frusztrációként élik meg. Ezekből szervezett kormányzati hatalomra jutva politikai, gazdasági és kulturális eszközökkel a Fidesz 1998 és 2002 között új középosztályt, amelyet "magyar középosztályként" állított szembe a "posztkommunistaként", "globalistaként" azonosított régivel. A Fidesz-középosztály, a "teremtett középosztály" elég nagyra nőtt, de ahhoz mégsem elég nagyra, hogy akár 2002-ben, akár 2006-ban eldönthesse a választások kimenetelét.

- A tanulmány szerint a Fidesz nem jobboldali párt, hanem középutas populista. Mit jelent ez a definíció?

- A politikai mező elvi osztottsága - baloldal, jobboldal, centrum - az egyes mezők formális osztottságát is jelenti. Így tehát joggal beszélnek baloldali és jobboldali szélsőségről is. A centrumnak azonban mintha nem lenne szélsősége, holott - mint azt Seymour Martin Lipset Homo politicus című könyvében kimutatta - a populizmus éppen a liberális centrum szélsősége. Magyarországon nincs számba vehető szélsőséges baloldal. Így aztán gyakran még a "baloldali populizmus" ilyen-olyan képviselői is a szélsőséges nemzeti populizmus táborában kötnek ki. A jobboldalnak azonban van szélsősége és van saját csőcseléke is, amivel azonban nem szeret-

ném azonosítani, már csak azért sem, mert jobboldal van ugyan, de végtelenül gyönge. A Fidesz csak elfoglalja a jobboldal politikai mezejét, de ettől még nem jobboldali párt, hanem nemzeti populista párt, amely válaszúthoz érkezett: vagy megy tovább a szélsőségesség irányában, minden parlamentáris határt átlépve, vagy elfogadja ezeket a törvény szabta határokat, esetleg valóban átalakul nagy parlamentáris jobboldali gyűjtő- és váltópárttá. A jobboldal elitista, konzervatív, rendpárti, piacbarát, a viszszaállamosítást, ha egyáltalán, csak korlátozottan fogadja el, támogatja a privatizációt, többé-kevésbé klerikális és "forradalomellenes". Semmiképpen sem ünnepli a rendbontást. Ilyen jobboldali párt ma az MDF, amely azonban egymagában parlamentáris váltópárttá aligha válhat, mert az erős politikai jobboldal megteremtéséhez hiányzik a magyar társadalomból a számottevő nagypolgári réteg.

- Amikor a szükség úgy kívánja, minden párt hajlamos populizmusra. Miben más ezekhez képest a Fidesz?

- A nemzeti populista Fidesz pártok fölötti pártként jeleníti meg magát, vezére van, aki kivezet és bevezet, akit nem lehet választásokkal leváltani a hatalomból, antiglobalista, elitellenes, nagytőkeellenes programot hirdetett meg. A "bűnösök", a gazdag és korrupt elit, a "posztkommunista milliárdosok", a "külföld" elleni agitáció még nem csapott át etnikai vagy "faji" származási csoportok kriminalizálásába, de az erősödő fasisztoid szélsőjobb már ezt követeli a nemzeti populistáktól, akiket gyávának tart a végső következtetések levonására.

- Kordában lehet tartani ezeket a gyakran kéretlen "szövetségeseket"?

- Kérdés, hogy a Fidesz vezére tud-e még hatni a részben általa életre keltett és a szélsőjobb felé tolódó populista erőkre? Tud-e olyan határt vonni a radikalizálódás útján, amelyről úgy gondolja, hogy nem léphető át?

- Mi a megoldás a "magyar helyzetre"?