Széchenyi Kinga: Megbélyegzettek
„Mi történt kitelepítések és egyéb meghurcolások még elő irányítóival, végrehajtóival a rendszerváltozás után?
Ha egyetlen szóval válaszolok a kérdésre, akkor az igazságnak megfelelően azt kell mondanom, hogy semmi. A rendszerváltozás után nem volt semmilyen számonkérés, semmiféle elszámolás, a bűnök hivatalos megnevezése, nem, távolították el állásukból a még pozícióban levő tetteseket, nem szabtak határt annak, hogy legalább egy ideig, vagy akár végleg ne kerülhessenek fontos, magasrangú, felelős állásokba. Vagyonukhoz, amelyet korábban kétes körülmények között szereztek, magasabb nyugdíjukhoz nem nyúlt senki.
Mindez következett a rendszerváltás békés voltából, a Nyugat akkori elvárásaiból és a kommunista rendszerekkel szemben mutatott elnéző voltából. Következett abból is, hogy a társadalom nagy része és a rendszerváltó politikusok sem akartak újabb félelemmel teli időszakot, meg akarták szakítani a leszámolások időszakait, annak ellenére, hogy sokan tudtak a diktatúra intézményesített terrorjáról. Ugyanúgy, mint más életbevágó problémák esetében, ebben a vonatkozásban sem volt igazi társadalmi vita, fel sem vetődött megegyezés a teendőkről, és tisztázó, az áldozatok, elszenvedők szempontjából oly fontos, lelki gyógyulást eredményező megbeszélésekről sem. Így elmondható, hogy az igazságtevés elmaradt, a tettesek következmények nélkül élhetnek tovább. Ennek hatásait, főként negatív erkölcsi hatását, sokáig fogja a társadalom érezni.

A csend (a bűnökről) valójában a hatalom megszerzéséért, megtartásáért foggal-körömmel harcoló régi rezsim vezetőinek és követőinek az érdeke. Ma már az is megállapítható, hogy a rendszerváltás előnyeit, például a privatizációt épp az előző rendszer egyes vezetői és annak fiatal káderei használták és használják ki máig is jól kiépített kapcsolatrendszerük segítségével.”