Megszakítva kényszerű szobafogságomat, lementem ma vásárolni. Boldogan láttam, hogy a fák rügyei kipattanásra készen állnak, néhány közülük virágba borult, és a tavasz legszívósabb jeladóján, a forzícián is arany csillagocskák ékeskednek. Szabó Lőrinc: A forzícia éneke Sziromrügye kénsárga csőrét naponta tolta mind előrébb, kérge alól repesve tolta - ki! ki! - a forzícia bokra: ki akart repülni magából, inni a kéken át a távol Nap tündér csókját, mosolyogva nézni kis öccsére, a somra, s a barna kertre s körül az alig-zöld hegyekre és föl a parázsló egekre, ahogy ő tud, lánggal, virággal, mely, néma bár, mint eszeveszett madárdal csattogva-ragyogva úgy üt be a szürke koratavaszba, hogy a föld alatt bizsereg tőle és kigyúl a mag. Ma aztán szinte sistergett, ahogy száz bimbaja egyszerre kicsapott: tűzkolibrik, fénytrillák, szikralepkék ülték körül az ágait, belepték, s mézükkel, selymeikkel úgy lobogtak, lakk-tündöklésükben úgy szónokoltak, hogy utcahosszat visszakapta látó szemét a gyászos tél után a nép: eleinte még csak a szomszédság, a Pasarét, aztán az egész ámuló vidék őt nézte, őt hallgatta, föld meg ég, a forzícia arany énekét.
|