Leírhatatlan érzés. Valami üresség alakult ki. Közben a torkom elszorult. Megannyi emlék, mint fényképek peregnek előttem. Látom magam kölyökként, megszeppenve, hatalmas tisztelettel körbenézni, ahogy álltam az akkor nekem óriási katlanban. Átélem az akkori szédítő érzést. Meg a későbbi pillanatokat. A várakozásokat mérkőzések előtt. Azokat a mérkőzéseket, amik után nem rohantam haza leckét írni, hanem a látottak hatása alatt még órákig beszélgettünk. Volt (van) kivel, kikkel. A kudarcokat is úgy élem már meg, mint szerves részét a közös múltunkkal, ami csak erősebbé tett. Ez a stadion volt az egyik fix pontom. Kisebb-nagyobb kitérőkkel mindig ott kötöttem ki. Igazodási hely volt számomra. 4 évesen fertőzött meg egy olyan kór, amit soha sem lehet kigyógyítani. Nincs ellenne orvosság, nem gyógyítja meg az idő sem, de furcsa módon erre sem a külvilág, sem maga a "beteg" nem is tart igényt. Hisz ezzel a kórral hosszú, boldog és egészséges életet lehet élni. Sőt, sok esetben a valódi betegségeken is ez segít át. Nem tudtam száraz szemmel nézni, ahogy a markolók nekiestek az arénánknak. Eszembe jutott anyám és apám halála. Olyan érzés, amikor azt mondja az ember, hogy nincs tovább. Pedig van. A kór szerencsére bennünk lakozik, s mint mondtam, kiirthatatlan. Az emlékek meg átsegítenek szinte mindenen. Tudom, épül az új otthonunk. Tudom, gyönyörű lesz. Tudom, a legszebb, legmodernebb lesz széles e környéken. A hely sem változik, ugyanazon az útvonalon kell közlekednem, a barátaim sem változnak, várakozásaim, Klubunk iránti szeretetem mit sem változik. Egy valami azonban igen: már régóta felnőtt fejjel talán most döbbentem rá először, hogy az ifjúságomon az emlékezetem lett úrrá. Valami megmagyarázhatatlan dolog hirtelen túl messze került tőlem. Pedig semmi más nem történik, csak egy öreg, elavult tárgy elbontásra kerül, hogy valami új és csodálatos szülessen helyette. De nekem az az öreg és elavult betonkaréj az összes velejáró hibájával együtt volt életem első fele. Most döbbenek rá, hogy hogyan is tud valamihez oly görcsösen ragaszkodni a földi halandó. Megfogja, rabul ejti, s csak erőszak árán tudják elvenni tőle. Olyasvalami ez, ahogy ragaszkodok a mindenkori határokkal övezett és azon túli Magyarországhoz, a magyarságomhoz, s benne kis családomhoz.
Röghöz kötött vagyok én, de nem úgy, ahogyan azt sokan gondolják. Olyan rög ez, amit nem lehet szavakba ölteni. Csak érezni.
|
