Ave Hungária

Keleten fölkelt hirtelen egy ország,
a széles Duna, a puszta, a hegység
visszhangozták az ifjúság szavát,
a pompásét, mely nem félt a haláltól.

Keleten fölkelt hirtelen egy ország,
s a rabok széttörték láncaikat,
szimbólumát a zsarnok hatalomnak-
s új barázdákat kezdtek szántani...

Tanúiként a rettentő nyomornak
halálraszántan jöttek odúikból elő
a fölkelők seregei:

S csattogott, mint tenger fölött a szél,
békés Hungária, hallatta hangját,
fegyverre most, Petőfi büszke népe,
munkások, katonák, egyetemisták,
diákok, föl mind és segítsetek!
Előre! Reszket már a vörös cárság!

Hurrá! A félelem árnyéka nélkül
veti magát a sáncokra a gyermek,
a hősi tettért vérével fizetve.
Hurrá! A bájos lányka, nem törődve
fiatal életével, mint a fecske
röppen föl már a harci barikádra.
Hurrá! Írók, diákok mindahányan,
kik viszitek a forradalmi zászlót!

Ave Hungária! A harci lárma
határaid fölött messzire szárnyalt,
szívébe mondhatatlan millióknak,
akik ma poklukban fuldokolnak,
föltámadásukat tőled remélve.

A földön ország így még föl nem dúlta
szívét a népeknek és nemzeteknek.
Új reménység jött itt, új gondolat:
hogy mindenkinek hozza, megmutassa,
miként szűnhet meg a gyűlölet mérge,
s mint győzhet a szeretet a szívekben,
a megértés miként fonhat át minket,
s hogy zenghet föl a Szabadság harangja.

Ave Hungária! Földühödt zsarnok
ágyútüzébe fulladt kiáltásod.
Nyugat hallgatott félig süketen csak,
s utolsó vészsikolyod belefulladt
a földübörgő tankok dörejébe:

Ave Hungária!
Éneked még ma is itt cseng fülemben,
a messzeségben tompán zúg a puszta,
s halottaid már békében pihennek...
De föltámadásod napja eljön!
A vörös körtánc nem tarthat örökké.
Zászlaját büszkén bontja ifjúságunk,
barát baráttal áll a barikádra,
s az emberiség mélyen meghajlik előtted.