Óh, sírj csak magadnak
ember, ki égi szándékú voltál
egykor, s csillag nevetett rád és rózsa
és szabadság, de te önmagadat dobtad oda rabnak
a föld ködjébe, hol sárból rakott oltár
fölött úszott a lelked, vitte az ábrándok hajója,
az álom, mi összetörött mindíg s a káprázat tengerén
elsülyedt: zátony volt ott, hol a vasszínű mennybolt áll
és megsemmisült szivárvány és nem teljesűlt remény.

Óh,sírj csak magadnak,
miként a sárga erdő ősszel,
ha elszáll belőle a sok csicseri madár;
mint kavicsán patak sír, ha vizei elapadnak,
és mint nemzet sír a csatát vesztett hőssel
együtt, ha körűl az égig a romlás füstje száll.
Sírhatsz már, mindegy, ó: embernek hazája
a föld, a temető, mi tele van ismerőssel,
s azok közé hull csak könnyeid violája.