Az olasz, s európai újságírás egyik legnagyobb alakja, aki 1956 októberében, novemberében a Corriere della Sera (a legnagyobb példányszámban megjelenő olasz napilap) budapesti tudósítója volt.

Valami van
(részlet)

1956. Róma, december 5. Délelőtt.
Tegnap volt egy hónapja, hogy hét páncélos hadosztály bevonult Budapestre és ott is maradt. Ágyúik árnyékában olyan kormány alakult, melynek csupán egyetlen tagja, Münnich Ferenc öt miniszteri széket foglal el.
Ezzel a kormánnyal nem áll szóba senki. Megjelentet egy újságot, amit senki sem olvas, felhívásokat tesz közzé, amelyeket senki sem hallgat meg, és összehívja a munkástömegek képviselőit, akik csak azért jelennek meg, hogy a kormány lemondását követeljék. A kormány letartoztatja és deportálja őket, de ezzel csak azt éri el, hogy mások jönnek helyettük ugyanazzal a követeléssel. Nem tud és nem cselekedhet másként. És a hét páncélos hadosztály azért maradt Budapesten, hogy legalább ezt a rendőri feladatot elláthassa. Hírek érkeznek arról, hogy cserélik az embereket, amire a dezertálástól való félelem miatt kerül sor, de számuk nem csökken. Már nem vonulnak ki. Ágyútűzzel foglalták el Budapestet, s most ott ragadtak, a legyőzött ellenség hullájához láncolva.
Magyarország nem rendelkezett hadosztályokkal, amikor a szovjet páncélosok megszorították a hurkot a nyaka körül. A két hadosztályt, amelyek szerény fegyveres erejét alkották, tisztjeik még a harcok előtt feloszlatták. Grubennyik harckocsijai tehát nem hadosztályok ellen harcoltak. És éppen ezért van, hogy egy hónap után még mindig nem sikerült győzniük.
Végül már mi magunk sem hittünk benne: korunkban, a technika, a gépesített és iparszerű háború korában, amikor szinte mindent le lehet írni a nyersanyagok, a gazdasági lehetőségek, a tartalékok, vagyis az „anyag” mennyiségi fogalmaival.
S lám Magyarország bizonyította, hogy - amint Thorton Wilder mondta - „Valami van”. Hogy mi, azt nem tudom. Ezer néven nevezhetném, és mi vérmérsékletünknél fogva, ódzkodunk a nagy szavaktól. De hogy mi van, amit nem lehet tonnákban mérni, azt az a hét orosz hadosztály mutatja, amelyek dühödten keresik ezt a valamit, hogy börtönbe csukják, hogy deportálják és megöljék, és nem vonulhatnak vissza többé, mert nem találják. Azt hitték, hogy Maléter az, aztán hogy Nagy Imre, majd Dudás, és lezárt vagonokban a keleti határokon túlra vitték őket. De az a „valami” ott maradt: És a tankok nem tehetnek semmit.
Nevezzék, ahogy akarják, nincs jelentősége. Csak az a fontos, hogy még a legszkeptikusabbaknak is tapasztalniuk kellett, hogy létezik. A magyarok „hasztalan” hősiessége egy hónap múltán is megfellebbezhetetlenül bizonyította számunkra, hogy „valami van”.
Montanelli cikkei is kordokumentumok. Talán a mai magyar olvasónak is fontos lehet az, hogy miként látta a történteket az az olasz, akinek tudósításait százezrek olvasták Itáliában, akinek tudósításaira ma is nagyon jól emlékeznek az olasz olvasók.
És még valami Idro Montanellinek köszönhető, hogy Itália a —tudomásom szerint — egyetlen nyugat-európai ország, ahol tereket, utcákat neveztek el az 1956-ban elesettek emlékére.
Köszönet érte.
Itáliában található utcák és terek
Abano Terme, via martiri d Ungheria
Binasco, via martiri d Ungheria
Bolzano, una grande stele:ai martiri dell Ungheria
Capri, via martiri d Ungheria
Casalpusterlengo, via martiri d Ungheria
Faenza, via martiri d Ungheria
Forli, piazzale martiri d Ungheria
Nuoro, via dei martiri d Ungheria
Padova, via dei martiri d Ungheria
Pontoglio, via martiri d Ungheria
Rapallo, via martiri d Ungheria
Rimini, via martiri d Ungheria
S. Dona di Piave, via Ungheria libera
Trapani, piazza dei martiri d Ungheria
Udine, Viale Ungheria (ottobre-novembre 1956)
Urbania. via martiri d Ungheria
Valguarnera, viale dei martiri d Ungheria
Viterbo, piazza dei martiri d Ungheria