Mint falusi utcák sorát

a hullott akáclevelek,

úgy borítják a Körútat

az apró üvegcserepek.

Ifjú elvérzett, nő elhullt,

és füstbe fult a kisgyerek,

hogy harminc órával tovább

lehessetek miniszterek.

Kórház kigyulladt, ház omolt,

gaz ágyú robbantott lakást,

hogy három órával tovább

éltessétek a csalást.

Láttam hamuszín arcotok,

s mikor már ifjak vére folyt,

halogató ajkatokon

a szinte kedélyes mosolyt.

Őrizve méltóságotok,

mely akkor már sehol se volt,

mit bántátok a pusztítást,

hogy gyermek égett, ház omolt?

Vagy tudtátok előre már?

Én a leginkább ezt hiszem:

készültetek rá hidegen

s így nem lepett meg semmisem.

De mégis. Így van! Az a hős,

semmiből-nőtt ifjú sereg,

amely titeket elsöpört,

tán titeket is meglepett.

És tán egy csöpp csodálkozás

szállta meg lárva-arcotok,

hüllőszemű, brosura-szívű,

tomboló hivatalnokok!

Mindegy! Lefordult sorsotok.

Három óráért vertetek!

Kenetes szókkal szólnotok

ne legyen három percetek!

Mint falusi utcák sorát

a hullott akáclevelek,

úgy borítják a Körútat

az apró üvegcserepek.

Csikorog léptünk. De szívünk

a tetszhalálból fellobog.

Vérzik a város, a haza,

de élni tud, de élni fog.

Mert el nem veszhet semmisem:

megrázkódott a temető,

és tisztító leszámolásra

legyilkoltak léptek elő.

Velük erősebb a haza,

mely megvívta a szent tusát

s még ég és vérzik száz sebe:

ne rakjatok rá brosurát!

Nem ólmos szólam kell a sebre,

a kín lángjait felszitó,

de tiszta kézből és ajakról

puha tépés, emberi szó.