Ez az álmairól sosem kérdezett fa, életünk legnemesebb része, elnézegeti az utast, a kocsiját, az előtte elkalandozó mindenféle népeket, hallgatja az utak álmosító zümmögését, látja az ég tollas és tollatlan vándorai: méheket, madarakat, felhőket, repülőgépeket és alig észre vehetően bólint. Igen. Bólint. Nem bólogat, vagy csak a külső szemlélő felületes tekintete, az utasé, rögzítené ezt bólogatásnak. A céljaival, sikereivel elégedett világfi lelkesedése raktározhatja ezt a kurta mozdulatot üdvözlésnek, helyeslésnek - esetleg hálálkodásnak. Afféle „Willkommen in Ungarn”-nak, amely, ha másért nem, a pénzéért mindenképpen kijár neki. Majd este, kievezve a csillagok és hold közé a tóra, elégedetten sóhajtva gondol vissza erre a fára, egy egész erdőre, amely neki, a világ eme pompás teremtményének, fejet hajtott. S ezzel egy egész térség.

Szegény! Te Szegény! Igen becsaptad magad! Szánakozunk ezen az erdőtől fát nem látó világlakón. Mondanánk is neki vigasztalókat, ha nem lennénk ugyanilyen félrevezetettjei valamennyien és köröskörül – önmagunknak. Hiszen ez a fa, ha képzeletedben szétgöngyölöd az évgyűrűit, ez az egyetlen fa (amely veled egyidős) fedi, oltalmazón fénybe és árnyékba borítja a térségünket. Ezt a háború utáni békekötések úri dölyféből, szórakozottságából vagy éppen kegyeleméből nekünk hagyott országot. A fa, ez az általunk és bennünk növő lény, lényegében azt mutatja, hogy Magyarország nem csupán hely, nem a térképek egyezményes színeivel tarkított ofszet-szagú folt. Magyarország: idő. És mindig: jelen idő, örökké éppen. A történelem a legsilányabb allegória ehhez a jelenhez, ehhez a jelenvaló, ugyanakkor transzcendens bólintáshoz képest.
Tehát: Most és Magyarországon.