Meghívtak, hogy beszéljek. Mellékes az apropója. Úgyis csak az, amiről el-elakadó nyelvvel beszélünk. Nehezen beszélek magamról. Leszoktam róla. Talán egy öninterjú, amit előre papírra vetettem, igen, alkalom adtán az a néhány fecni lehetne segítségemre. Mindegy. Az alkalom olyan, mint a derék, de már öregesen bőbeszédű fák közt megnyíló s azonnal összecsukódó égbolt. És ez legalább boldog nap volt. Hőség és boldog nap. Köszönd, Akinek köszönni kell!

Korombeliek inkább mérséklőleg hatnak a lázas ifjúságra. Nálam ez fordítva történik. Átragasztják rám lázukat. Eltöltvén bizonyos időt velük, egy-két órát alig, és tágul a tüdő, orrcimpa, frissül a vér az agyban, dobszólót kalimpál a szív, a régi, a nagyon régi vagyok, aki új szemmel, amit már jó néhányszor nézett, látott, megvizsgált, ismét be is fogad. Itt számára váratlanul bukkan fel egy világháborús emlékmű a falu ötvenkét elesettjének nevével, de még azon is megakad a szeme, hogy szombatnapon a gépek porfelhőbe burkolva vágják a búzát.

Aztán, már a visszaúton, feltűnnek a nyárfák, mozdulatlan hőségben vonszolják magukat felénk az árok túlsó partján, csak jönnek és jönnek, mint régi háborúk hadifoglyai, akik már azt is elfeledték, hogy milyen csatatérről melyik ellenség fogságába kerültek. Csupán annyit tudnak, amihez nem kellett volna ekkorára megnőniük, hogy madarak, évszakok látogatják őket a felhők és a tiszta ég örökös játéka közben. A kabóca és a tücsök váltakozó zenéjét ismerik, a szomszéd fák zöldre majd sárgára változó leveleinek sorsában osztozik egész lombozatuk. Kifehérítő szelek kötnek beléjük, és amit talán csak mi veszünk észre ahogy néma rendjükkel szembekerülünk: a törzsükre kékkel mázolt egy-, két, három jegyű számok
sorozatát. Ahogy felénk intenek, egész lényükkel az árok szélén kapaszkodva, hovatovább csak a számok, csupán a törzsükbe írt homályos akarat köti le figyelmünket. Ez az elkülönítő végzés, amely szemünkben kiemeli őket a ligetek, kertek és erdők közösségét alkotó többiektől.

Társaimra pillantok. Látom az értetlenséget a szemükben. Ötszázharminchatig győzöm szemmel a számolgatást. Aztán kanyar és lejtő következik, a további szembejövőket egyetlen zöld-ezüst fallá merevíti az iram. Megnyugszunk. A lejtő alján ép, karcsú, nyugodt fák csaknem derűsen, de inkább közömbösen szemlélik a kocsinkat, bennünket, a hiányunk helyét betöltő újabb autót, zöldet, pirosat, kéket, szóval azt a tarkát, amely – ha volna szemük – számukra is egynemű, kimerült szürkévé futtatná össze az időt, ezt a július végi napot.

Fényes délután! Ha választhatnék sorsot, ugyan melyik fáét választanám? És a megszámozott fák közül vajon melyik, hányas számú, lépne a mi sorsunkba?