Mondhatnám: bármit tehetsz, égre emelheted a kezed,
fohászodat eregetheted a mennyekbe is,
nem számít semmi se, hisz a földön élni csak úgy lehet,
hogy leszámolsz az elõítéletekkel, mert itt,
minden véges, és nem göngyölítheted holtad utánra
azt, aminek szálait a kéz nem tisztázta el.
Naptárad lapjait pörgetheted, dolgaid nem fogynak,
az idõben állhatsz idõtlenül, tér ereje
s metszõ szálai, ellenállásodat úgy szelik majd,
mint kés a vajat, egészbõl szakadsz majd részekre,
orbitális pályádon keringve, nézheted ahogy az
orkesztra színpadán az élet felkent papjai
negédes táncukat mint lejtik, s a maszkok mögött a
merev arcokon, rizspor ragad a ráncokon. Ki
azt hiszi, hogy már nincs sehová, se ide, se oda, ma -
holnap rájön, hogy tévedett, mert mindene érzi,
bár még nem hiszi el, hogy vannak reflexei, éled a
nyelve is, s ha ajka szóra nyílt, zengül a hang,
s áttör minden falat, lebont magányt, kinyit zárakat,
s ezer év alatt, fényesre csiszolt szavaink,
(bennem, benned) egymáshoz tartozásunkat erõsíti,
mert külön-külön, széthúzva, erõk, ha osztódnak,
mit ér a sehová, a döcögés, ebzárlat, karantén?
És most, oly elégedetten, talán hátra is hajthatom
fejemet, mert magam részérõl mindent megtettem,
lelki békém füstjét eregethetem, megjósoltam mindent,
s ha ennek ellenére is, kiöntöd kádvízzel
a gyereket is, magadra vess, és szánd magadat nagyon.