Bocsánat, ez nem egészen vers, de rohanás közben 
KIS MAGYAR LÁVAFÖLD
Rögeszmémmé vált, hogy erre járva, ugyanarra a helyre telepedjünk le. Tehát most is ide, a vár kőtornyával átellenben a vendéglő udvarára. Maradványaiból építem vissza a falakat. A kőtornyot. Mindez egykor gyújtós volt a török harci kedvnek, doboknak, sípoknak, amelyek ugyanoda tűntek, ahová a vár egykori gazdái, lakói, asszonyai, vitézei, őrszemei és cselédei ennek az erősségnek. Összeszedhetetlen a lócsont, a zabla, a valahai rágás. Összementett kincsek a vár maradékában az ágyúk kőgolyóbisai, az egykori napok fegyverei, eszközei. A pálosok keresztje a fölrobbantott közeli rendházban, annak immár csak a romjain. Csontok és csontok. Életek. Életek, de már csak azt a levegőt ismerik, amit mi lélegzünk helyettük.
Nézelődünk a kis vendéglő udvarán, fák alatt, fából ácsolt asztalunk mellől. Mi választja el a középkort az újkortól, azt pedig ettől, ettől a délutántól? Magyar Benigna megjelenik az asztalunknál mint a történelem fényekből árnyékból szőtt kísértete, augusztus, hőség, nem enyhítve a közelgő alkonyattól sem. Rendelhetünk, mit együnk, mit igyunk? Rendelhetünk a vár úrnőjétől, aki Kinizsi Pál asszonya volt, aztán más asszonya, aztán ezt a mást, ezt az urát szerelemféltésből egy éjszakán megölette. A hóhértól a nemesasszonyt csak az esztergomi érsek közben járása mentette meg. Távol, idegen földön végezte, most mégis várakozó mosollyal áll, kezében notesztömb, nád-ironhoz hasonló golyóstoll. Demokratának lenni annyi, mint nem félni, mondta valaki a huszadik században. Nem kell nagyon demokratának lenni ahhoz, hogy a kísértetek ügybuzgalmát rezzenetlenen arccal vegyük tudomásul, szolgálatkészségüket, mosolyra-mosoly, viszonozzuk. Kérjük és kapjuk a kávékat, az ásványvizet. Rakosgatás az asztalon. Milyen? Vonogatjuk a vállunkat. Demokratának lenni.
Nem félni pedig annyit jelent, hogy eggyé látni a könyvek bronz sarkait, a festéktégelyeket, az ecsetmaradványokat, a keresztény kezek lerombolta pálos rendházat, kísértetek tálcáiról elfogadni hol a kávét, hol a mosolyt, hol az ítéletet. És fizetni, ha ízlett, ha nem. Valaha két világrend limese húzódott itt. Kegyelet az iránt, ami már nem fenyeget, eltűnt, eltűnő félben van. Építés. Bontás. Építés. Bontás. Nem félünk, ez a rend itt, nem félünk, tudomásul vesszük.
Nincs félni valónk, hiszen egyidősek vagyunk az innen elkerült kódexekkel, a föld mélyén pihenő kengyelekkel és csontokkal. Hogy demokratának lenni? Az már a kornak odavetett alamizsna, Magyar Benigna mosolyának szóló borravaló. Attól, aki itt üldögél, asszonyon és leányán tartva a szemét, miközben azok az alkalmi szökőkút permetegében, szivárványos tincsek között, kergetőznek. A számlát ott felejti, ez a pillanat viszont örök. Örökebb, mint ő, aki azonos ívású a földből előkerült bronz és bőr és betű maradványokkal, a kőtoronnyal, magával a heggyel, az építéshez amelyből követ vágtak, aki talán magával az idővel is egyidős.
