Pé ördögök között

Pé az én jó ismerõsöm
azon az elromlott õszön
mikor az ördögök jöttek,
( nem hogy köpött volna egyet! )
hanem õ is közéjük állt,
s félig õ is ördöggé vált.
Azaz kötelezte a múlt,
s egy kisebb ördög belebújt.
Nem nagyobb, félmaroknyi se,
nehogy meglássák. Senkise.
S a kis ördög ott mûködött
benn csak a nyelvtöve mögött,
s az elsõ napokban máris.
S furcsa neve volt: Tovaris.

Simán kezdte csak elõször,
hogy Pé-t vesse a remény föl.
Úgy rendezte agyafúrtan,
hogy úgy lássák a falukban
Pé-t, mint elhivatott vezért,
országért, földért, emberért.
Adott neki nagy hatalmat,
ha a vad titkokról hallgat.
Lóra ültette, vitette,
s hogy nagy csillag - elhitette.
Rendelt neki forintokat,
mindig többet, sokat, sokat.
Kedves hívének nevezte,
s díszített dombra vezette,
hogy a dísztõl mit se lásson,
mégis nagyokat kiáltson.

És Pé nagyokat kiáltott,
arról, amit õ se látott,
olyanról, mit õ se tudott:
azt, mit a kis ördög súgott.
S ha nem hitte mégse a nép,
behunyta Pé a két szemét;
mímelte, hogy semmit se lát,
se a börtönt, se a halált;
nevezte azokat oknak,
forradalmi állapotnak.
S akit világgá kergettek,
õ mondta rá, hogy eretnek.
Mindenkire általában,
ki e legyõzött hazában
nem az ördögökkel tartott,
õ emelte rá a kardot.
Képzelte, hogy a kor hõse,
s hogy õ lesz e kornak õse.

S hogyha buzgalmában lanyhult,
a kis ördög beljebb elbújt
a szívében, s riogatta,
s néha esni-formán hagyta.
Esett Pé és úgy megrémült,
hogy a feje belevénült.
Nehéz a hír odahagyni,
õs és hõs akart maradni.
Sajnálta hagyni a sokat
és a fényes forintokat.
Kinek jó az ördög kútja,
nincs már annak visszaútja.
Bérelt a lelkiismeret
s a bérlõ röhög és vezet.
Nincs ott lélek s emlékezet,
aki önmagába szeret.

Pé ezért néha dörmögött,
s ûzte volna az ördögöt.
De az most már fenyegette,
s nyelvét erõs láncra tette;
fogta hiú emberünket,
hogy jaj annak, kit õ büntet.
S ha Pé lázadozni próbált,
az ördög kötelet lóbált,
s csõrös, nagy tüzes fogókat,
csipkedni a lázadókat.
Végül mutatott egy házat:
abba viszik, aki lázad;
s bélyeg az és nagy gyalázat.
Jobb hát a szolgaalázat.
Ezek a világos érvek
legyõzték Pé-t népvezérnek.
Fogta magát, visszadöbbent,
s pár forint, ím, újra csörrent.

S mint korhõs, ki el nem veszhet,
lassacskán hasat eresztett.
Sorsa: ördöge kezében,
mint a betegség a vérben.
nyelve finom láncra verve,
nagy bizalma vízbe ejtve;
gyöngeségeit megsejtve,
félretétetett selejtbe.
Leballagtatták a dombról,
kivonták a forgalomból.
Hûséges még, de a régi
bizalmat már el nem éri.
Mit tegyen hát ismerõsünk,
ír, hogy szebb legyen az õszünk.

De van aki ma úgy véli:
az ördög még ösztökéli.
S ennek Pé barátunk örül:
mosoly egész köröskörül.
S szól néha a papok ellen,
néha parasztot kap mellen,
néha az országra ordít,
s ahol kínt lát, hátat fordít.
Szeret mélázni afölött,
hogy õ az ördögök között,
mint jó törkon a jó borok,
olyan bizalmasan forog.
S a csöpp ördög így látva õt,
mér neki parnasszi mezõt.
Az ma úgyis oly sivatag,
aki jól lát, ott az is vak.
Pé ott bármit elgondolhat:
vén macska, hát dorombolhat.