Szép erdészlány, Viola,
vad tünemény,
bánatok eltaposója,
mosdani kiszalad a hóba –
nincs ruha rajta,
nincs ruha rajta,
tűnő lehelet a fátyla,
azt hiszi senkise látja.
Látom én, hála a sorsnak,
pajkos viharát
én látom csak,
lábai,
karjai
ablakom előtt
villámolnak.
Ragyog a háta,
rezeg a válla,
gyöngysor-gerince
lehorgad,
tompora lázvert
arca a holdnak.
Viola a lángok bokra,
parazsak eleven szobra,
gázol a hó-szaharába,
szórja a havat magára,
testét sikálja,
térdig,
derékig,
mellehegyéig,
hol a májbarna
bimbaja fénylik,
férfitürelmet szétollózó
szemöldökéig.
Izzik a bőre,
hócsillagok robbannak az érces
zöld levegőbe,
gőz gomolyog,
benne, mint fekete örvény
sűrű sörénye forog.
Rózsa-cimpája kitágul,
trüszköl,
toporog,
táncol –:
ozmán csikó, deli-szép,
kit a forró szél szült,
de rajta a
napsisakú padisa
kengyele még sose zendült.
Fagy-farkasok jönnek,
gyémánt-falka
űzve az éhség dühétől
Viola-vérre,
Viola-húsra,
tündöklő szőrrel a légben úszva
s végük van, semmivé fogynak,
döglődve
farukra
lerogynak,
csönd-pofával
a szilaj Violára
visszavakognak.

*

Tudom, a tonnás hófelhők
lomhán, vagy viharozva
majd ideérnek,
majd ideérnek,
és minden beborul,
a rengeteg elkomorul,
elroppannak a tündércsontu
fények.
Lepedősen súgva-búgva
vagy mint a kisiklott
vagonok sója,
sziszegve dől az új hó
a régi hóra.
Temeti mindörökre
nyomait a lánynak,
aki mezítlen
fürdött a fényes hidegben,
januári fehér habokban,
aki ugy ugrált, hogy majdnem
zokogtam…
Vallom, hogy a lelkem
hó-szaharája
sokszor lesz dúlva,
széllel szántva,
sok vihar kell még,
de a taréjos hótorlaszokban
nem fullad meg az emlék:
itt a mezítlen talpak
nyomai megmaradnak,
hevülnek örökre,
hóbuckán,
hóhegyen át is,
akár a hőforrások
feltörnek gőzölögve
s hajtanak ezüstvirágot
vihar múltán a baljós
csöndbe.