Sírva, de gõgös bihari módon,
ahol csend van, kinn a gyepûn,
szebb örömök és kínok hijján
elégettem a hegedûm.
Tisza még élt... és a dal,
a juhászbojtáré, kinek kellett?
Urak ittak és daloltak
Szilason is, meg Geszt mellett.
Ittak... hogy a világ kerek
s hogy bõ az ország - Nekik berek...

S addig õríztem a tüzet,
amíg hosszú füstje szállt,
fel, Geszt fölé... s láttam benne
a víg urakat s a víg halált.
Az töltött nekik... Ittak volna,
de már, még inni se tudtak,
csak - mint a hegedûm lángjai -
törpûltek és elaludtak...
S a füst még sokáig fenn hintált
és nem tünt el a kép se mingyárt:

szállt csak lassan Várad fele.
Lám - gondoltam - ha úr lehet
akárki itt: így szállja meg
a földet, meg a fénylõ eget.
És megszállná tán a napot is,
ha mellette a sok vak
robotolna ott is ... a nép!
ki õsi földjén úgy bolyong csak,
mint a szél azon a gyepûn
hol hamuvá vált a hegedûm...