Szentélyt s várfokokat ha rakosgat a férfikar adják
szájról szájra a hírt s távoli partokig ér.
Kőhöz kő szorul így magasodjon a fal: „Soha el nem enyésző...”.
Munka növeszti nevét, harci kaland, utazás.
Én csak a hangokat és szavakat szelidítem a húrhoz.
Szólítnak nevemen, néha nevem se tudom,
gondolnád-e? Magán belül Atthisz mégis erősebb
tettektől pöfeteg kánonok őreinél.
Válogatok felhők, szinek, ízek pillanatából
s oszlopok észre se vett árnya nyügöz le, eseng,
„Végy fel!”, a gyermek. S ringat-e hős altatni tudóan
akkora tengert, mint álom-utas fiamé?