Szentélyt s várfokokat ha rakosgat a férfikar adják

szájról szájra a hírt s távoli partokig ér.

Kőhöz kő szorul így magasodjon a fal: „Soha el nem enyészőn...”.

Munka növeszti nevét, harci kaland, utazás.

Én csak a hangokat és szavakat szelidítem a húrhoz.

Szólítnak nevemen, néha nevem se tudom,

gondolnád-e? Magán belül Atthisz mégis erősebb

tettektől pöfeteg kánonok őreinél.

Válogatok felhők, szinek, ízek pillanatából

egy napig élő szárny, békakurutty, buborék:

ennyi vagyok. Suhogó sás hajlik az énekeimben;

oszlopok észre se vett árnya nyügöz le. Eseng,

„Végy fel!”, a gyermek. S ringat-e hős altatni tudóan