Bámuld, ám ne sokáig a pezsgő gyöngyszemeket, mert
szökvén csillagokon túl, száll az erő poharadból,
s lelked teste hagyó, pergő buboréka szakad föl
vissza ha néz a vesződés kincse csiszolt üvegén rád
hírtelenül vagy hírt-jelet adva utódnak a mérték
higgadt kortyairól: „Ne tovább!” De köszönheted ajzott
ámulatodnak az édes gömbök gyors fakadását,
zajlását a nedű aranyának mozdulatodtól –
s hogy mindezt segitett meglátni, megérni teremtő.
Hálakehely hűs cseppje talál Budafokra. Ha éltél
éveket itt csoda-pillanatokban – mondd, hova tűntek?
Táncosan-élőn vagy súllyal keserítve a kérdés,
nézd csak, előbb vagy utóbb idelejt, idedobban. Erőt ad.
Vedd, poharaddal emeld magadat föl! a karcsura kortyolt
ízeket engedd, járjanak át nemesítve, kedélyed
illó gyöngyszemeken mulatozzon, a képzeletet küldd
esti utakra, s a jókedved mosolyát föl utánuk! –