38 éve 1969.junius 17.-én halt meg Sinka István költő,
a Fekete Bojtár.
I.

Ritkán érik meg az öregkort a költők.Petőfinek 26 éves korára már életművet kellett felépítenie tt vágta el az élete fonalát a Moira. Balassi élete virágjában halt meg sebfertőzésben, Radnóti genocidium áldozata lett, Csokonait tuberkulózis vitte el,Ady negyvenévesen már öreg volt és a történelmi Magyarországgal halt együtt.Ud-
vari titkos tanácsnoknak kell ahhoz lenni, hogy a költő, mint Goethe, vénkorában unokája -korú csapp leányocskát kérjen meg feleségnek.S még ritkább jelenség Arany, aki-
nél modell-értékűen jelennek meg, öreg kezével róva, a
margitszigeti fák alatt,az Őszikék.
S most magam is az őszhaj fehérségével emlékezem Sinka Istvánra, a Fekete Bojtárra.
Mint hajlott korú immár magam is, és jussából rményte-
lenűl kiforgatott, bizadalmas bensőséggel fogom fel, azonos hullámhosszakon a jeleket, melyek a halál csipkebokra alatt énekesmadárként átbújt lélekből sugároznak a rádióaktív szavak máig s holnapokon át ele-
ven szöveteiből, amíg lesznek holnapok.Sztereotip kép-
zetek szerint az ifjúság lángolás, az öregkor bölcsesség:
ám Sinka István nem illik be ezekbe a sztereotipikákba.
Ő egy ótestamentumi könyörtelen predestinációval jött a világra: nem érhette meg, hogy átvegye legsajátabb jussát, a babért.Iszonyú küzdelmet folytatott azért, hogy
egy ólmos nehézvíz-tenger mélyéről fölverekedje magát
hogy fejét kiemelhesse a sugárzóég alá.
Büntetése, mit kettős bűnéért, magyar és paraszt voltáért kapott, sorverésnek is a legletaglózóbb volt.Ady
amilyen óriási szellemnek, úrnak olyan aorócska, de mégis úr: csak rajta múlott, hogy nem szolgabíró lett belőle. József Attila érettségizik s a városon kerűl be az irodalmi szférába, ha a szerencsétlenséggel örökre eljegyezetten is. Sinka Istvánon úgy űl a hollószárnyú végzet, mint Radnótin:az ütóbbin a zsidó származásé,Sin-
kán a magyar puszták páriájáé.S mint ilyen, élte túl a maga Szárszóját és Abdáját, hogy 70 évesen, kegyetlen ki-
rekesztettségben, leírja eme sorokat:
"Fekete lett a csillagom,
Nem ragyog bé az ablakon,
Benn a sötétség vet ágyat."
Sinka István öregkori líráját a szerelem, a halál és
egy átlényegűlésben megnyílvánuló új életakarat teszi ibolyában és bíborban játszó mélytüzű ásványhoz hasonla-
tossá és adja neki a legexotikusabb asszúbor ízét. S mi
több: a halál előérzrtr nála meghaladja a líra konvencionális életvilágát: kollektiv halálélménnyé hat-
ványozódik.A halál ibolyaszínű atmoszférával veszi körűl:
a szerelmet is átitatja - "mégis csk ibolya, azért is viola a szemed színe szép Éna"- s Mózesnek /egyszersmind
Mózes Istenének/ is "ibolya-szakállán ősmesszeség fénylett",amikor pedig úgy érzi, népével együtt hal meg
s a végleges maga-megadásban átöleli, magával húzza a halál-vízióba - "vén falum, aludj el, én is aludnék, aludj már!"- a vers nem is kezdődhet máskép: "hallgatnak a lilaszínű dombok".
Háromszoros halál a Sinkáé.
A magáé kettő: egy sírba-kényszerített élet,melynek kripta-fedelét előbb Csák Máté-,majd a Kajafás utódok őrízték írgalmatlanúl, s a közelgő biológiai halál;a har-
madik a termőtalajé, a gyökérhozó, szülő és tápláló etni-
kai és kulturális ökoszisztémáé. Ez a remény halála is: az, amely, miközben koporsónkat fülünk hallatára ácsolják
szives fogadjistennel befogadott, fűrge-intellektusú ellenségeink, sötét előérzetet sugallva,tragédia fagyos
szeleként szorítja össze Szívünket a "Fáradt, nagy öreg
kezemben:
"A múló nap szomba bevilágol.
Vártam reá, egész nap lestem
a keskenyke rést - A kűlső világból
más rogyogást már elveszítettem.

Falra vetíti az ég a csokrait -
Nagy csendesség van, és mégis úgy hallom,
mintha esti szél zokogna itt
az ablak alatt lenn elhalóan.

Vagy csak egy légy döng át síró szárnyakon,
el az alkonyatba, nyugtot keresve?
Úlök egymagamban...Semmi fájdalom
nem érint már - este van: este.

S ha jön: jöhet bínorban a reggel:
egy marad csak, ami még óvhat:
fáradt, nagy öreg kezemmel
rám takarom a takarómat."

A remény halála a legmegrázóbb ebben az élőt rejtő és
sírból morajló elmúlás lírábam:

"Óh ölelj meg, csend, jöjj közel hozzám,éj.Egész
közel.
Harmatcsepped hűs, gyógyítgató balzsam,
és csillagod, drága éj. Mert a jó remény
el nem jön már soha hozzám ünnepül.
Esti szellő, könyörűlj meg rajtam:
simogass selymeddel, aludjak én, szegény,
amíg a nap Atlant vizében elmerűl."

Hacsak ez az egy nyomvonala lenne Sinka öregkori lírájának,Akkor ez a költészet a fekete semmibe hullás és
a kétségbeesett reményvesztettség végtelenül szomorú üzenete volna. Ám Sinka égboltját rubintszínű fényben hasítja át az Éna-szimfónia, a kései szerelem.Mintha a Fekete Bojtár, ősz fejjel,szellem-befogadó sámánként ön-
magában ragyogtatta volna fel Eros és Thanatos halálos, de gyönyörű csillagát.
Ezt az életérzést világirodalmi magasságban formálja
remekművé a "Mint a madár a csipkebokor álatt" három versszakában:

"Ezen a késő délutánon
járván nagy földi dolgok után,
keresem Énát s nem találom,
s már túl jár a nap a hegy fokán.

Nyujtják árnyukat már a fák is,
de fönt még a kőfok tündököl.
Óh élet, óh, tündér-majális,
a völgy ölén már nem ragyogsz föl?

Keresem Énát és nem találom.
Fény nélkül maradtam,ahogy a völgy maradt.
Ó jaj, Sinka István, búj át a halálon,
mint madár búvik által a csipkebokor alatt.