Simonyi Imre:ZOKOGÁS MÉLYHEGEDŰRE ÉS DOBOKRA
„Hát az anyád él-e még,
hát a fia ép-e még,
meghótt apád a fogát
rád-e vicsorítja még?”
(Népdal)
1.
Mondd, azt a dalt tudod-e még,
és azt a jajt hallod-e még?
S amerre olyan régen jártál;
abba a tájba visszatalálnál,
abba a házba visszatalálnál?
– Nap égetett, elvert a jég…
Hát az anyád él-e még?!
Mióta elmentél, azóta,
útravalód volt az a nóta,
az a keserves, az az árva;
azzal voltál feltarisznyázva.
S amikorra előkerülnél,
hogy a tanyavégnél leülnél;
balsorsod, szerencséd ott bevárni;
szemedbe mondhatja akárki:
az a tanya sose volt, meg le is égett,
s anyád – ha volt is – benneégett,
– tavaly múlt ezeréve! – rég! –
Hát a fia ép-e még?!
S az, aki az álmokat rakta
benned, égigérő kazlakba,
ahonnét már mindent belátva
nézhetsz a letarolt valóságra
– az, aki egy tavaszi este
homlokát verte a fellegekbe
mert a földtől épp addig ért: –
meghótt apád a fogát
rád-e vicsorítja még?!
2.
S most merre vagy? s oda hogyan értél?
s hogy ott lehetsz, attól mit reméltél?
Hisz azt mondják, egyhelyben futottál,
míg sehonnét sehova jutottál.
S még azt se panaszold, hogy társak
nélkül vágtál a vakvilágnak,
hisz követőid nagy botokkal
loholtak menekvő nyomodban:
mintha kétlábon járó elvek
lettek volna, kik megkergettek.
S ott, ahol sehova se értél:
bezárkóztál és nagyon féltél,
a saját hátad mögé bújtál,
rúgott gyerekként úgy motyogtál:
„az a tanya sose volt… meg le is égett…
s anyád ha volt is – benneégett…”
„S az, aki egy tavaszi este
homlokát verte az egegbe…”
„nap égetett, elvert a jég:
tavaly múlt ezeréve – rég…”
3.
S mikor az óra éjfélt kongott:
valami seholsincsen tornyok
kísértetnépei mind kiszálltak
s a hátad mögött rádtaláltak
s kilöktek a röhögő porondra;
járd, mint kinek elment a gondja –
lúdtollal csörgős süvegedbe:
cifrázzad cigánykerekezve,
de úgy ám, ahogy a nóta mondja!
– Hallod-e, te falubolondja:
hát az anyád él-e még,
hát a fia ép-e még,
meghótt apád a fogát
rád-e vicsorítja még!?