Vörösmartynál a Délszigetben valakinek négy árnyéka volt. Nem valami noprmális, sőt hátborzongató ez a négyárnyékúság, de mit tehetünk? Főleg, ha egy Vörösmarty ír ilyesmit. S lám-lám: Weöres Sándor meg olyan tanácsot ad Takács Gyulának: „Szép, ha a költő szíve az elnyomottakért dobog; csak ne a karkötőóra helyén dobogjon. Amilyen kitartóan véreztek Ábrányi Emilék és Kozma Andorok a honért, éppolyan kitartóan véreznek ma egyesek a nincstelenekért; nagyszívűségük és szent önfeláldozásuk olyan kötelező magatartássá kezd válni, mint amilyen kötelező volt a hazafias lelkesedés a millenium idején…”. (1938 I. 7-én datálta idézett levelét Csöngén.) Vannak egyéb kijelentései is, de most hagyjuk, csak annyit, hogy a líra egyoldalúan nemzeti, egyoldalúan szociális, egyoldalúan individuális, egyoldalúan szenzitív, netán intellektuális, egyoldalúan modernkedő-kísérletező túlhajtottságától igyekszik óvni – barátját?..., saját magát?

A költő nem más, mint a Kozmosz fia, tehát nem különbözik (ne is különbözzék) akármelyikünktől.
S azt hiszem, a továbbiakban nem is annyira a költővel, mint azzal, amit hagy maga után, kell nekem is foglalkoznom. Alapjában a vers olyan világokat nyit meg bennem, amelyek – enyhén szólva – kiforgatnak magamból. Legyen az egyszavas (ilyen nincs, igazából több nyelvtani fejlemény eredményeként jelennek meg, koruk jóval a posztmodern előttre tehető, ha érdemes így korszakolni), legyen egysoros vagy legyen a Szigetek könyve, vagy az Isteni Színjáték.

„Este van, este van, ki-ki nyugalomba’ „ (Arany János)

NEONCSÖND – írja valaki városlakó, szétnézve az üres városi utcán, ahol egy szál neonon kívül semmi orientáló fény. Én azt gondolom, hogy mindkettő költészet. S ha kicsit el is járt fölöttük az idő, nem tagadható meg tőlük bizonyos plaszticitás, sűrítettség, zene. Némi nyugtalanság sem. S valamely bizarrság az utóbbi esetben, hiszen generált alakról, két szó fúziójáról van szó (amely elég „németes” eljárás, de ez legyen az utolsó, amit germanizmusokat illetően mi magyarok átveszünk...).

A másként nem mondható konkrét jelentés vidékén tartok akár ezt az idézetet, akár amazt nézem. Művészet. Jelen esetben: vers, illetve a lírai élmény.

Arra fel kell hívnom Zoltán Bátyám figyelmét, hogy ahogy létezik egyféle "művészet a művészetért" (látom, még mindig elmarasztaló) elv, létezik ugyanitt a nemzeti öncélúság elve is, amely mellőzi a művészet belső és éppen időszerű problémáit, és vizslatja és számon kéri a "nemzetit" akkor is, ha az ott az orra előtt, csak éppen ellenségesen idegenszerű ahhoz képest, amiben felnőtt.

Tehát lehet szeretni, mást ne mondjak: Wass Albertet, szabad ízlés és döntés dolga, de kár hallgatni, vagy mondjuk: bizonyos tájékozódási energiát kellene szentelni Nagy Gáspárnak, Nagy Lászlónak, Csoóri Sándornak, Weöres Sándornak, Kányádi Sándornak, Király Lászlónak, a Lászlóffy-testvérekről, Tornai Józsefről - és a sort folytathatnám - nem is beszélve. Nem biztos, hogy a magyar irodalom megállt Petőfinél, Adynál, Józsefnél, legfeljebb az ízlésünk feledkezett ott.