Mint egy angyal, kinek állán borbély ecsetje
maszatol, ajkamon a megivott sörök
habja még. Szivar a fogam közt, úgy ülök.
Lelkemben vitorlák láthatatlan menetje...
S mint vén galambdúcok forró, pettyes szemetje,
száz szennyes álom ég bennem, és füstölök,
s fájó lelkemben úgy gyűrűznek bús körök,
hogy olyan, mint az ős-fák évgyűrűs szövetje.
De majd, bús álmaim lenyelve, megrogyott szívvel
- s leöntve már egy kisebbfajta hordót -,
kertjébe megyek át a kocsmának, hogy ott,
szelíden - mint az Úr -, pisáljak egy nagyot,
az ég felé ivellőt, barnát, messzecsorgót
- helyeslést intenek a délceg napraforgók.
|
