Szipolyszív

Egyenes gerincem s mindig hittem
nem csap mennykő az agyamba,
percek múló mámorával öleltem
mindenkiben az Istent, az Istent szerettem
s a létezés kapujában, dadogtam magamban:
- Mi ölte ki belőlük az embert?-
Mammon-slepp az ész, kész gazember!
Már nem az élet feltétlen szolgája a tudás…
ludas inkább a nimfa, a hüllő, meg az alma,
vagy a bölcsőt ringató kéz hatalma.

Bűnös erényt gyártott az időt sürgetők hada,
s rohantak, rohantak trükkökkel a napba,
mint Ikarosz gőgje fúltak a haszonba!
A teremtést szolgálja az élet. Nap után éj,
éj után nap jön, mert nap után nap, éj után éj
soha nem jön, úgy nem nő azoknak égig vára,
kik lelkekben halottakat hagynak hátra.
Szipolyszívben nincsen mosoly, szeretet,
ki kiment, s emelkedett mások hátán,
annak utódja gyötrelmekben ténfereg.

A sátán madzagát húzó moloch után fut,
fut áldozni a bűn; jelent, jövőt, embert,
fut kétségbeesetten, őshajlam érzet-út
után, s feláldozta gyermekét a gazember.
Szolgál alázatosan bűbáj valót, illanót,
hazug szívet, állat ösztönt, kitöltetlen biankót.
Mivé lettek az álmok, a gerincek?
Gyilkoló vádak, mocskon járó vitézek
rabolják dobogó szívek ritmusát.
Levegőt mérgező pökhendiség az uruk.