Félénken bolygunk vágyunk tündér erdején át,
tövises umbra ágbogak között madárszárny,
ijesztő róka, vöröslő. Minden emlékünk
éhengző ordas falta, semmink sincs igazán.
De a pillanatot szakadatlan alkotjuk,
lázas lélekzetünk virágzó illatával.
Csak a hit van: hűs, fénylő forrást rejt e vadon.
Majd a fojtogató indák közt váratlanul
hazatévedünk, égőn fonódó testünknek
végtelenül szépséges mőbius ösvényén.