Panem de caelo praestitisti eis. Omne delectamentum in se habentem.
„Kenyeret adtál nékik a mennyből. Minden gyönyörűséggel teljeset”

Mennyei szép szavakat most mondani, ülj ide kérlek,
míg mai nap tüze múlik, a fény nézd künn kifogyóban,
éj lobbantja az égre kis apró csillagait lásd,
szívünkben fény: itt rejtőző, felragyog immár.

Itt van mindig is! Ám fedi azt feledésnek az árnya,
Isten örökkön van mivelünk itt, végre megértjük.
Sürgés kábulatában fordultunk neki háttal,
már lecsitulva a szívünk hozzá hajlik a csendben.

Mint a tanítványok poros úton, lángol a szívük,
ám csak majd a kenyérnek megtöretése mi fényt hoz.
Mind fáradtabban hajlottunk munka fölé már,
vagy néztünk madarat, mint reszket a szíve a télben,

ágak aranymetszései közt kék ég ! dideregve,
mint borzolja a tollait szél, majd hirtelen elszáll,
ág ring, itt maradónak is, elszállónak is intve,
ottfeledett sápadt falevél libbenve leperdül,

majd látjuk, fordulván vissza a fény születését,
szív közepére tekintve, oly áldón kérve keresve,
lét forrását: isteni tápláló kenyeret már,
titkot lelve, ha hű hálával várjuk a csöndben.