A költő emlékére

Mint harangszó hangzik neved,
A harangod messze hangzó,
Emléktartó: fényes, nemes,
Igaz-hangú, szép, énekes
Magyar szót ád, s menedéket.

Vigasztaló, bús lélekkel,
De megvert az Isten Téged,
Magyarságért vert szegeket
Dobos, nagy szívedbe érte,
Mégsem kértél menedéket.

A szívedre hullott könnyek
Szerelemért fájtak, égtek.
Szép’ hajósa száz öbölnek,
Mégsem kaptál menedéket,
Mégsem kértél menedéket.

Valakiért nagyon fájtak, Halálra vált, szép-remények,
Dalból fontál Istenálmot,
És ostort az ölelésnek,
Mégsem kértél menedéket.

Lelked fázott, lánggal égett,
Mindig napkeletre vágyott,
Szánt magyarja száz reménynek,.
Kerestél egy jobb világot,
Mégse leltél menedéket.

Nálad méltóbb nem volt még, sem
Szebb dalnoka ölelésnek:
Bukott Angyal, Nap-szívéből
Fény-dalokat téptél éjjel,
Mégsem kértél menedéket.

Csak félig voltál küldetéses
Magyar költő, vagy egészen?
Élet voltál: vad, fölényes,
Félig Isten, költő-ember:
Mégsem kértél menedéket.

Százszor elátkozott élet
Százszor elvette reményed,
De újra feltámad érted:
Lobogózza dalát néked,
Mégsem kéri menedéked.