lebben a hang a semmiben
csapódik és fennakad
nem érheted be ennyivel
magad vagy vad s áldozat

hiába fáj a hallgatás
bilincsbe zár a léted
szemedben tőr a néma vád
elárul büszkeséged

akár a kő olyan vagyok
már szürkeségbe vásott
csak hullnak rám a csillagok
hallgatok s megbocsátok
arcpirító kemény présben
újra teremtem magam
dacolok a hazugsággal
s gyűlölettel egymagam

kétely reám nem ragadhat
átkod hulljon vissza rád
minden áruló szavadnak
mérge szíved járja át!

lebben a fény a semmiben
árapálya kavarog
nincs kiút? a sápadt reggel
partot ér de visszafut?

kő kövön így nem maradhat
ártatlan itt a vádlott
fényes nappal kifosztanak
arcoskodó kufárok…